Kolompok dallama száll

Halkan hömpölyög az Ipoly, a távolban az erdők fölött magasodó északnyugati dombok az éggel ölelkeznek. A tájban lassan, komótosan ballag a méregzöld rétet keresztbeszelő, porlepte földúton a gulyás. Lábai nyomát hűen követi Iván és Szöcske kutyája. Így vi­gyázzák a békésen legelésző szür­ke­marhákat az ipolyvecei határban. 

– Milyen a gulyás élete? Ha valaki nem szereti, ne is csinálja – zárja rövidre a választ Kis Béla, majd pár pillanatnyi hallgatás után folytatja: – Olyan ez, mint amikor fiatalon beleszeretsz egy nőbe, attól elválni nem lehet. Negyvennyolc esztendeje művelem már a szakmát. Két év múlva innen megyek nyugdíjba, s ha a Jóisten megadja, még utána is maradok az állatok mellett. Ezt a szép jószágot a füle hegyétől a farka utolsó szőrszáláig szeretem. Kiskorom óta belé vagyok bolondulva. – Tiszanána környékén nőttem fel – mondja, aztán, s tekintete a távolba réved. – Sok időt töltöttem a nagyapámmal, aki juhászkodott is. Amikor az iskolából megjöttem, igyekeztem a rétre. Sosem kellett küldeni, mentem magamtól örömmel. Hol a gulyás mellé szegődtem, hol a juhásszal barátkoztam. Leültem melléjük, így lestem el a szakmai fortélyokat. Hallgattam a kolompszót, amely máig a legszebb dallam maradt a fülemnek. Amikor nagyobbacska lettem, már kint aludtam velük. Akáctőke szolgált párnaként, a meleg szűr takaróként. Ám ha a bundába belemásztak a bolhák, egész éjjel csak vakaróztam. Jó időben a bőrbakancsot inkább levetettem, és mezítláb jártam. Akkor belém ivódott, hogy állatokkal akarok foglalkozni – mereng el emlékeiben, miközben fél szemmel mindig a gulyát pásztázza. 

Alighogy kijárta az elemi iskolát, még azon a nyáron elszegődött egy tanyasi sertéstelepre. Tizennégy évesen – a nagyapja által aláírt ­engedéllyel – háromszáz kocasül­dőre vigyázott. Később lakóhelyén, Ipolytarnócon juhokkal foglal­kozott. Huszonhárom év után mégis gulyásnak állt. Nagy darab, ­magos ember lévén a marha jobban is illik őhozzá – érvel meggyőzően választása mellett. A birkát bajosabb jószágnak mondja, amit többfajta betegség elérhet. Türelmesebbnek kell lenni vele, tudni kell meg­körmölni és segíteni neki az ellésnél. 

Ámbár a marháknál is szüntelen figyelni kell, hiszen ez a gulyás ­dolga. 

– Most nézzen rá, a magyar szürke egy ékessége a hazánknak! – fordul felém büszkén. – Megvan persze a vadsága is. A múltkor megúsztatott az Ipolyban. A kisborjú egy meredek szakaszon belecsúszott. Nyúltam érte, de egy kézzel nem tudtam kihúzni. Megragadtam még egy lábát. Akkor felbőgött, mire a tehén megindult felém. Táskástól, ruhástól, mindenestől a folyóban kötöttem ki. Végül kihúztam a borjút. Csak a mobiltelefonom bánta, mert a víztől tönkrement. 
Hűvösen süvítő szél zavarja fel a táj nyugalmát. De Béla gulyás makacsul, rezzenéstelenül állja, bajuszát sem mozdítja – ha ennyi évtized óta együtt él az ember a természettel, megtanul alkalmazkodni a rendjéhez. A zuhogó esőt és vihart persze sosem lehet igazán megszokni. A táj látványa, az egészséges, gyönyörű állatok közelsége azonban hamar békét ad az ember lelkének. Eleinte még sokáig bántotta, ha minden igyekezete ellenére elpusztult a szeretve gondozott jószága. Ma már megtanulta elfogadni, hogy az élethez az elmúlás is hozzátartozik. 

Fölemeli botját, azzal mutatja: a szálláshelyként szolgáló háztól a nyárfaerdőig, a dombok aljáig, a látómező határáig húzódik a Duna–Ipoly Nemzeti Park tulajdonában lévő legelő. Mire széltében-hosszában, váltva a területeket végigjárja az állatokkal, lábaiba vagy tíz kilométer gyűlik. Estére már nincs szüksége altatódalra. Az igazán jó pásztor arról ismerszik meg, hogy nemcsak kihajt reggel, hanem napnyugtakor ugyanannyi jószágot terel vissza a karámba – jegyzi meg, és hozzáteszi: ő sosem unatkozik. Míg a gulya pihen, gombát szed, botnak való fát keres. Szívesen elegyedik társalgásba az Ipolyhoz érkező horgászokkal, és szereti a csendet is. De a legszívesebben a kolompok dallamát hallgatja. 

Az egyik élesebben szól, a másik tompábban – ekképp kolompol, „dalol” a gulya, ahogy csörögve lépked a fennsíkon. A dübörgő mély hangút valamikor a vezető marhára rakták, mostanában a lusta tehén nyakába kerül, mert az nem tereli messzire a társait. Kis Béla összehangolja, gyűjti és csereberéli a dallamkeltőket. Bőrszíjat is tud varrni hozzájuk, de nem kedveli ezt az aprólékosságot igénylő munkát. Ellenben főzni imád, és tud is. Ha pedig nincs ideje erre, akkor a tarisznyájában ott a kenyér, szalonna, hagyma, jó az nagyon, ha éhes az ember. 

– El vagyok keseredve – törli le az arcán ülő derűt egy hirtelen mondattal. – Ez a gyönyörű teremtmény, a magyar szürkemarha nem vonzza a fiatalokat. Nem érdekli őket a jószágban fellelhető öröm, és nem is tapasztalják meg így soha, elfordulnak ettől a szakmától. A fiam is, aki gyermekként sokat segített nekem őrizni a gulyát, már csak malacokat tart otthon. Azt viszont teljes odaadással. Ha mi, idősebbek elmegyünk, nem lesz, aki végezze ezt a munkát. Pedig nekem, ahogy sok más társamnak is, annyi mindent ad: boldogságot, reményt, s szüntelen megújulást. Akármilyen fáradt vagyok, vagy fájdalom ül a lelkemen, kijövök ide, és érzem: elmúlik a búm. Látom megszületni a borjút, és a kezeim között cseperedik fel. Mit is kívánhatna többet egy pásztor?