Csak a télnek lenne vége!

Megállva Ramocsaházán, a Kossuth utcai, faluszéli cigánytelep előtt, odafentről, a műút mellől vigasztalan látvány fogad. Jóni Oszkárhoz és családjához jöttünk a gyáli Németh Józsefné által küldött öt doboz ruhával, ami szinte teljesen megtölti a nem túl nagy méretű autóm (Ford Fiesta) csomagtartóját és hátsó ülését. Azért egy kis élelmiszernek is maradt hely, amit részben Simon Csilla olvasónk adott, másrészt a szerkesztőségünkben gyűjtött pénzből vásároltunk. Jóni Oszkár és felesége hét unokája számára kért segítséget, akiket a szüleik elhagytak – elváltak, és azt sem tudni, hol vannak –, a legkisebb hat-, a legidősebb tizenhat éves. Velük lakik három lányuk, s további három unokájuk is, két kis házban, az egyik inkább putrinak nevezhető. Már az is csoda, hogy ennyien elférnek bennük, víz nincs – a kétszáz méterre levő utcai kútról hordják –, áram is csak az egyikben. Nagy álmuk, hogy egyszer beköttessék – a vízzel együtt –, de a legfontosabb most a fűtés, amihez bárhogyan is, de elő kell teremteni a tűzrevalót. Mert a tél még soká tart, és félő, hogy a java még csak ezután jön. 

A nyírségi faluból a Miskolctól húsz kilométerre levő Emődre, Farkas Gézáékhoz vezet az utunk. Mikor először találkoztunk, még a közeli Mezőkeresztesen laktak, ahol most a legidősebb lányuk, Mária él öt gyermekével. Farkaséknak négy gyermekük van, és február közepére várják a tizedik unokát. A gyermek az ő házukba születik, mert a legkisebb lányuk, Valentina – a leendő édesanya – párjával velük lakik. Valentina egy vesével él, és vigyázni kell, ne legyen semmi baj, ráadásul szülei mindketten a közelmúltban nehéz műtéten estek át, édesapját novemberben vastagbéldaganattal operálták, s rövidesen kezdődik a kemoterápiás kezelés. Sok hát a gond náluk is, de kicsi házuk tiszta, rendes, és van elég fájuk is. Farkasék nagyon kevés pénzből élnek, de a családfő a tüzelőről – egy asztalos barátjának köszönhetően – gondoskodott betegségében is. 

Bogács, ahol három gyermekével Viktória lányuk lakik, tőlük 35 kilométerre van. A mezőkövesdi járás fürdőhelyéről is híres falujában sok cigány család él, a József Attila utca képéhez, ahol Viktória párjával, Zoltánnal és annak édesanyjával tíz évvel előtt vett házat, az út közepén focizó gyerekek látványa is hozzátartozik. Egyikük apja legutóbb, mikor itt jártam, és Viktóriáék előtt megálltam, megkérdezte, nekik nem hoztam-e valamit. Akkor beérte azzal, hogy a focizó gyerekeknek csokit adtam, de most ismét meglát, s ezúttal egy csomag ruhát kap. 

Viktóriáékhoz először – még 2018-ban – azért mentem, mert tűz volt náluk, s a Szabad Földön keresztül is segítséget kértek. A tűz különben errefelé, különösen télen sajnos nem ritka, tőlük nem messze nemrég a kályhából kipattanó szikra miatt égett le egy ház. Náluk a baj augusztusban történt, rövidzárlat okozta, a kis Viktóriát – aki akkor még kétéves sem volt, és a felső szobában, a kiságyában aludt – a család lelke, a nagymama mentette ki a lángok közül, aki sajnos már nem él. A kislány testfelületének kétharmada megégett. Nézem a karját, a hasát, bőrátültetésre járnak ma is vele, de a nyomok soha nem tűnnek el. A három gyermek közül az ötödikes Klau­dia a legidősebb, a most harmadikos Viktória a második, Lacika, a legkisebb ötéves. Az édesapa, Zoltán sajnos két hónapja, 46 évesen sztrókot kapott. Ott fekszik a szobában az ágyon, körülötte örvendeznek a gyerekek az általunk vitt játékoknak, de hiába szólítgatja a felesége is, nem ébred fel. Kérdés, mi lesz vele, s a családjával, hogyha soha többé nem tud talpra állni. Mikor összeesett és kórházba vitték, az öreg kazán épp újra kilyukadt, javítani nem lehetett már. Nagy nehezen sikerült egy használtat szerezni a testvérek segítségével, most tudnak megint fűteni, ha hozzájutnak fához is. 

Ennek előteremtése a tél egyik legfontosabb feladata a Jászboldogházán élő Dalmadi Béláné egykor jobb napokat látott családjában is – a férje nyolc évvel ezelőtt hunyt el –, s még több helyen, ahol jártunk. Vargáné Csöndör Margit, akit az orvos minden nehéz munkától eltiltott, a Zala vármegyei Kacorlakon maga vágja a fát, amikor az unokái – akiket évekkel ezelőtt sikerült az állami gondozásból magához vennie – iskolában vannak, hazatérve ők folytatják. Jótevőjük, a Papa nélkül – aki 2024 karácsonya előtt halt meg – minden sokkal nehezebb lett ismét, s a gyerekek félnek, nehogy elveszítsék a Mamát is. És van, aki egyedül él, mint például Jenei Emília egy icipici, saját horgolt figuráival díszített albérleti lakásban Cegléden, s a lakbérre épphogy elég a nyugdíja. 

– Ha a gyerekeim nem segítenének, nem tudom, mi lenne velem – tárja szét a kezét, s hozzáteszi, amennyit még el bír viselni, annyival mindig lejjebb veszi a fűtést. – Mert egyetlen fokon is nagyon sokat lehet spórolni – mondja. 

Az, hogy egy kis pénzt is igyekszünk a ruhák, takarók, az élelmiszerek mellé adni, tudjuk, sok mindenre nem elég. Csepp csupán a szegénység tengerében, de úgy érezzük, ez is számít. Nem lehet a segítséget csak az államra, az önkormányzatokra, az ilyen célra létrehozott szervezetekre „hagyni”. Mert a tél lehet öröm, de borzalommá is válhat. „Csak lenne vége már…” – sokaknak nincs ennél nagyobb vágyuk. Jöjjön az áldott kikelet, a melengető napsütés – amikor majd kicsit könnyebb lesz megint. Addig azonban csak a szeretet adhat meleget. Hogy a fagyban senki ne maradjon egyedül.