Egy csokor vadvirág

Hetvennégy éves lettem, mondhatnám büszkén, ha nem fájna hol itt, hol ott. De bizony már nem vagyok a régi, hiszen az a március 14-e, amikor megszülettem, nem most volt. 

Hideg szél fújt akkor, és esett a hó. A kis szobában, ahol Matild, a bába kezei közt világra jöttem, férfinak nem volt helye, apám anyai nagyapámmal az istállóban várta, hogy fiú vagy lány leszek. Matild néni eleinte bízott a „lányságomban”, s mivel aznap volt a neve napja, célzást tett arra, hogy ez esetben lehetnék akár Matild is. 

Sándor lettem ehelyett, mert apámat is így hívták, s az elsőszülött fiú akkoriban az apja nevét kapta. S különben is Petőfi Sándor szűkebb hazájában – Kiskőröstől húsz kilométerre laktunk – mi is lehetett volna ennél szebb férfinév? 

Ha azt kérdezik, milyen volt a gyermekkorom, azt mondom: határtalan szabadság vett körül. A puszta, a Bábaszék, a tavaszi vizek, vadvirágok illata nem felejthető. Az iskolában sem szólt csengő – mert villany sem volt –, a szünetben addig játszhattunk, amíg kellően ki nem hancúroztuk magunkat. 

Akkor még nem tudtam, hogy tőlünk pár kilométerre, az állampusztai börtönben egészen más világ uralkodik. Már a Szabad Földnél dolgoztam, amikor egyszer egy levelet kaptam: hajdani politikai elítélt írta. A levél arról szólt, hogyan lázadtak fel társai­val 1952. március 14-én – a születésem napján – Állampusztán. Az 1848-as forradalomra emlékezve több élelmet, emberibb bánásmódot követeltek. A vége az lett, hogy reggeltől másnap estig kint kellett állniuk félmeztelenül a fagyban, a hóesésben. 
S hogy kik voltak ők, „a nép ellenségei”? Járt itt – ahogy Buda Ferenc Séta című versében áll – „Katolikus pap, kálvinista pásztor / Egy hontalan román Szlovákiából, / Tanár, parasztok, két egyetemista, / Tisztviselő, hídmérnök, masiniszta…”. Ő maga is – a világ egy legszelídebb embere – itt raboskodott egy éven át három '56-os verse miatt. 

Érdekes, a márciusi hó később is gyakran megjött a születésnapomon. A legemlékezetesebb az 1962-es, a tizedik: apám két hónap után akkor érkezett haza a bajai kórház idegosztályáról. Azt, hogy be kellett lépnie a téeszbe, még csak elviselte valahogy, de amikor tudomására hozták, hogy a tanyánkban sem maradhatunk, összeroppant. S még egy kerek szülinap, a hatvanadik, szintén hóeséssel: négy és fél éves Eszter unokánk nálunk aludt, s délután hóembert építettünk. Másnap pedig – miután a '48-as megemlékezésről hazatértünk – még Linda kutyát is felültettük a szánkóra a dombon. 

Gyerekkoromban e megemlékezések Hetényi-pusztán, az iskola előtt, a haranglábnál egy nappal előbb, a születésnapomon zajlottak. Ma is hallom – s őrzöm szívem mélyén –, hogyan énekeltük együtt a Himnuszt és a Szózatot tótok, svábok, magyarok. Aztán egy kép ugrik a katonaságból elő: derűs napon „vágtatunk” Roburunkkal mi, felderítők egy dűlőúton, száll a por. Amikor elkottyantom, hogy születésnapom van, társaim­ lelkesen húzgálják a fülemet. 

Most pedig, a hetvennegyediken? Eszter kunfakó lovának reggelre kiscsikója született. Peti fedezte fel, futott Anna és Sári Kálmánnal, még Réka is örült neki, aki csak féléves. Délben aztán Sári egy vadvirágcsokrot nyújtott át nekem, maga festette. Nemsokára nyílnak a mezőn, de addig is lássam őket. Aztán majd kimegyünk együtt, a hat unokánkkal a Bábaszékbe, a pusztára…