Könny és mosoly a Faluházban

Buzogány Márta színésznőre emlékeztek Szadán egykori tanítványai. A múlt év szeptemberében hunyt el, nagyon korán, hatvanévesen. Betegsége kegyetlen volt, sokat szenvedett. De soha nem adta fel, és utolsó napjait is a szeretet hatotta át. 
Marosvásárhelyen született, onnan sodorta Budapestre, majd Szadára az élet. Egyetemi évei után szülővárosa Nemzeti Színházának elismert művésznője lett, majd több budapesti színházban is maradandót alkotott. Aki látta Éva szerepében Az ember tragédiájában az Evangélium Színházban, soha nem felejti el. 

De számára nemcsak az ismert, nagy színházak világot jelentő deszkái voltak fontosak, hanem saját faluja is, és különösen a gyerekek, a fiatalok. Így hozta létre Szadán az általános és középiskolásokból álló Színházikó csoportot, ahol a játék és a jókedv volt a lényeg, miközben néha lelkük mélyéig meghatódtak a nézők. „Szeretem a pillanatokat, amikor mindannyian érezzük: igen, most valami különleges történt” – fogalmazta meg hitvallását. 

Kétszemélyes előadásokkal és önálló estjeivel járta az országot. Gödöllőn megalapította az Erzsébet Királyné Színházat. Bármilyen kopott padló ragyogni kezdett, ha ő beszélt, énekelt, játszott rajta. Mindig tanult, a Színművészeti Egyetem után művelődésszervezői diplomát is szerzett. Halála előtt éveken át a Sződi Faluház vezetőjeként dolgozott. 

Igaz népművelő típus volt, aki „művelni” nem felülről, hanem belülről akart. S a szadai Színházikóhoz, melynek lelkes és tehetséges tagjait nagyon megszerette, mindig hű maradt. Így lettek a serdülőkből, s a még kisebbekből huszonévesek mellette, akik most az ország távoli tájairól is eljöttek a megemlékezésre. S szívből jött minden, amit a Szadai Faluházban hallottunk és láttunk: az őt méltató őszinte, szép szavak, majd az általa tán utolsónak színpadra álmodott Pizsamaparti című darabja, az immár felnőtt három színházikós, Bajkai Laura, Koncz-Kiss Veronika és Nagy Bernadett előadásában. „Gyermekeknek és gyermeklelkű felnőtteknek, sok szeretettel” – ahogyan a meghívóban is megfogalmazták a szervezők. 

Vannak nagy csinnadrattával beharangozott előadások, amelyek valahogy mégsem érintik meg az embert. Nyilván mindig kettőn áll a vásár, kellenek a művészek, s kellenek a nézők. A Pizsamaparti előtt nem volt ilyen felhajtás, hűhó, vasárnap délutánra mégis megtelt a Faluház. S a három ifjú hölgy – vagyis ma már fiatalasszony – olyan élménnyel ajándékozta meg a közönséget, amiben csak ritkán lehet részünk. Hallgatva a verseket, a zenét, a kedves, naiv szövegeket erre az időre valóban a felnőttek is lélekben gyermekekké váltak, könnyes arccal mosolygott együtt minden korosztály, olyan szép és őszinte volt minden. 

S odafent tán Márti is mosolygott, elnézve az övéit. Akik tanúbizonyságát adták: semmi nem volt hiábavaló…