Pötyi és a napfolt

Pötyi ötéves, öt kiló, és szerintem teljesen meg van győződve arról, hogy a Nap elsősorban miatta kel fel minden reggel. 

Hivatalosan Pötyi. De van egy másik neve is: Pötyögő. Ezt Zsóka nénitől kapta, a barátom, Balázs anyukájától, és annyira ráragadt, hogy néha már mi is így hívjuk. Egyébként illik hozzá. Alapvetően ugyanis nem siet sehová. Pötyög. 

Kivéve, ha valahol kisüt a nap. Törpetacskóként elég határozott elképzelése van arról, mitől jó egy lakás. Lehet puha kanapé, párna, takaró, drága kutyafekhely, teljesen mindegy, ha valahol megjelenik a padlón egy tenyérnyi fénycsík. Mert azt megtalálja. Mindig. 

Ha délelőtt tízkor még a szoba egyik sarkában van, ott fekszik. Fél tizenegykor húsz centivel arrébb. Délre pedig, ahogy a fény végigvándorol a padlón, vele együtt vándorol ő is. Tulajdonképpen egy ötkilós, szőrös napóra. Odatotyog, megfordul kétszer, mert azért nem mindegy, hogyan fekszik le az ember, aztán elterül. Ha csak a feje és a hasa fér a napra, az sem baj. A többivel majd lesz valami. 

Nyáron ugyanez. Odakint negyven fok, az ember lehúzza a redőnyt, bekapcsolja a klímát, hideg vizet iszik, és lehetőleg nem mozdul, próbál túlélni. 

Ő kimegy napozni. Persze nem az árnyékba. Megkeresi a legforróbb pontot, lefekszik, becsukja a szemét, és láthatóan úgy érzi, ennél jobb dolga az életben nem is lehetne. 

Néhány perc múlva már tapintásra is aggasztóan meleg. 

– Pötyi, gyere be, megsülsz! 

Semmi. 

– Pötyögő! 

Egy szem lassan kinyílik. Rám néz. A tekintetében őszinte értetlenség: miért zavarsz? Aztán visszacsukja. Ha végül sikerül beterelni, sértődötten bevonul a hűvös lakásba. Körülnéz, majd észreveszi, hogy a függöny mellett beszökött egy vékony napsugár. Odapötyög és ráfekszik. 

Mert ő tacskó. És úgy tűnik, egy tacskó számára a napsütésből nincs olyan, hogy túl sok. Ha már csak három centi maradt belőle a padlón, arra a három centire is megpróbál ráférni. 

Ha a fara kilóg, hát kilóg.