Sünvacsora

Apró lábak csörtetnek este a kertben: sündisznómama vezeti három kicsinyét. 

– Anya, hova megyünk? – kérdezi egyikük. 

– Élelemért. 

– Az jó lesz, már korog a pocakom – nyugtázza elégedetten az egyik. 

– Anya, nézd! Ott van valami! Szerintem ehető – ujjong egy másik. 

– Fiam, mondtam már neked, hogy az csak füge. Ha nincs más, jó lesz, de hosszú még az éjszaka. 

– De szerintem a közelében lehet valami ízletes rovar, giliszta is… 

– Édes gyermekem, Sün Samu, hányszor mondjam neked?! Idén akkora a szárazság, hogy alig találunk gilisztát! Öt-hat méter mélyre húzódtak, mert ők sem találnak most táplálékot. Eső kellene. 

– Én akkor is megnézem! – szuszogja duzzogva a kicsi. Kisorol a menetből és a fügefa alá terített mulcsot kezdi túrni. A másik két kölyköt anyjuk egy nyáriorgona-bokor alá irányítja. Tudja, hogy a nagy lapos tálon szokott lenni élelem. 

– Anyaaaa! Éhes vagyok – szuszogja az egyik sünike. 

– Sárikám, türelem. 

– Anyaaa, most vadászunk? 

– Nem, Simikém. Nincs mire vadásznunk. Arra várunk, hogy az emberek hozzanak egy kis ennivalót. Apróra darabolt főtt tojást, száraz vagy nedves cicaeledelt, esetleg egy kis főtt husit – sóhajt a mama, miközben arra gondol, de jó lenne elropogtatni egy igazi szöcskét. 

– Anyaaa! Jön valami félelmetes! Nézd, milyen nagy és imbolyog körülötte valami fény – suttogja rémülten a legkisebb, amikor közeledek az elemlámpámmal, és az anyjához bújik. A sünmama nem szól semmit, de nem is mozdul. Ösztönei viaskodnak egymással. Fél, de azt is megtanulta, hogy a kétlábú teremtmény, a bokor alatti tál és az ennivaló között különös, ám megbízható kapcsolat van. A gyerekeknek enniük kell, különben nem élik túl a téli hibernációt – szinte felvértezi magát a gondolattal, közben riadtan pillant körbe. Látja, hogy legkisebb ivadéka még mindig remegve bújik hozzá, a nagyobbik meg lapul, amennyire csak tud. Csörömpölés hallatszik, azután hirtelen jó illatok kezdenek szállni a bokor alatt. – Lisztkukac! – ujjong a mama. Már éppen nekilátnának falatozni, amikor újra jön a lény: az elkóborolt Samut hozza a tálhoz. 

Sünmama elégedetten csámcsog:

– Fiam, hányszor mondjam még, hogy hallgass anyádra?! 

Bár nem értem a sünnyelvet, szerintem minden pontosan így történt, ahogyan lejegyeztem.