Hullik a porhanyós föld, jobbra, balra, emelkedik a hófehér bojtszerű pamacsfarok, dolgoznak a kicsi mellső lábacskák – Szilka megint ás. S a jól megnőtt magyar óriásnyúl – súlya meglehet 6-7 kilogramm – mondanom sem kell, hatalmas föld alatti gödröket tud ásni. A sárgás-vöröses színű tapsifülest a nap javarészében, leszámítva a reggeli és esti etetési időt, szinte nem is látni. A föld alatt tartózkodik, és serényen lapátol.
Az üregépítés ösztönös cselekedete: kánikulában, amit kifejezetten rosszul visel, így hűsöl. Koptatja a körmét is közben. Bár olybá tűnik, unaloműzés és energialekötés céljából is ás, csak ás. A nálunk jellemző homokos talajban pedig a földhányással nem boldogul nehezen. A gyerekek, akik kifejezetten szeretnek vele játszani, a tapsifüles pedig mindezt békésen tűri, sokszor adnak hangot elégedetlenségüknek, hiszen játszópajtásuk csalogató, kedves szavaikra sem dugja elő az orrát.
A teherbírása, munkamorálja az üregek méretében mutatkozik meg leginkább. A gyerekek csak úgy ámulnak egyik-másik építménye láttán: „Anya, mi hárman is beférnénk az üregbe!” Ettől azonban féltjük őket, s megtiltottuk nekik, hogy bemásszanak, hiszen mi van, ha Szilka mester elszámolta a szerkezet stabilitását? Időnként keresztbe húzzuk a bundás építész terveit, és betemetjük a járatokat. Olyankor kétségbeesve szalad a lapáthoz, mintha tiltakozna, majd sértődötten pár napig felénk sem szagol. A dologra való kedve azonban nem csillapodik, újra és újra nekikezd a munkának.
Hozzáértésén épp a minap csodálkoztunk el. Garázsbővítés miatt nyolc köbméter földet ki kellett szednünk, vele együtt pedig az egykor itt álló három hatalmas eperfa méretes gyökerét is, amikkel igencsak meggyűlt a bajunk. Az egyiknél, épp a legnagyobbnál, hálával sóhajtottunk fel, amikor megláttuk, hogy Szilka mester teljesen kiásta alóla a földet. Később gondoltunk csak bele, milyen okos jószág, hogy tudta, a fagyökér alatt jó üreg vájható, ami biztosan nem szakad be. Többször is elugrált a lapátlendítések között, szétnézett, továbbhuppant. Végül a homokkupac tetejére telepedett, ahonnan, mint az építészvezető, szigorú szemekkel figyelemmel kísérte, hogy vajon jól végezzük-e a munkánkat.
