Bioracka fő a bográcsban

A Györffy István Múzeum kertjében évente megtartott pörköltmustrának már a hely névadója is ad némi historikus emelkedettséget. A versenyműveket rotyogtató főzőmesterek pedig a puszták hangulatát idézik a kunsági város szívében. Az ember az orra után tájékozódik: arra tart, ahonnan a legvonzóbb aroma felhője szálldos. Nem tagadom, engem is a szaglásom vezérelt ifjabb és idősebb Hubai Mihály bográcsa elé. Mint utóbb kiderült, nem csapott be a szimatom, a kondérban jófajta bioracka húsa rotyogott. Miközben javában főtt az „anyag”, jutott idő a beszélgetésre is.

A berekfürdői illetőségű gazda neves ember a szakmájában. Huszonegy tagtársával közösen Üllőparti Gazdaszövetkezet néven társulást alapítottak, és 4200 hektáron 74 növényfajtát termelnek, méghozzá biomódon. Ugyanakkor állatfajtáik genetikai értéke is ugyancsak vagyont érő. Van magyar szürke és magyar tarka gulyájuk, mellettük bivaly, ló, szamár, racka, merinói juh, kecske és kopasz nyakú tyúk idézi a hagyományos magyar állattartást. Kereskednek is, mint sok más őstermelő: boltjaikban, éttermükben „vegytiszta” alapanyagból készült élelmiszereket árulnak. A haszon? Hát, az nem valami busás, jobb években 5-7 százalékos haszonkulccsal számolnak, de vannak veszteséges éveik is. Ilyenkor az a nyereség, hogy őrzik a rájuk bízott genetikai örökséget.
Szövetkezésük dán típusú, bár már Magyarországon is volt hasonló kezdeményezés, ami Hangya néven vált ismertté. Bíznak abban, hogy előbb-utóbb felfut a biogazdálkodás, hiszen csak papír és ceruza kell hozzá, hogy kiszámoljuk: a természetben lévő tartalékok mozgósításával az ország 17 millió ember ellátásáról lenne képes gondoskodni. Náluk nem kell drága növényvédő szereket alkalmazni, megoldják a műtrágya helyettesítését. Ha támogatást kapnának hozzá, még a felhasznált üzemanyagot is elő tudnák maguknak állítani, és nem függnének semmiben a multiktól.

Közben fő a pörköltünk, melybe hét fej nyers hagymát karikáz bele Hubai Mihály, ami természetesen saját termésű. Egyébiránt csak a só és a bors bolti a bográcsban, a többit maga termelte a szövetkezet.

Hogy van-e a biotermékeknek piacuk? Bizony, idehaza nem túl nagy a tülekedés értük, ezért 90 százalékuk exportra megy. Svédország, Hollandia, Dánia és Anglia a célállomás. Darmstadtban van a biogazdaságokat összefogó Demeter cég nemzetközi központja, annak segítségével tartják a kapcsolatot a világgal. Szövetkezetük egy kisebb falu lakosságát látja el munkával. Pályázaton az utóbbi nyolc évben egyszer nyertek, egy húsüzem építéséhez.

Mikor a gazda egyre szaporábban pislog a bogrács felé, felteszem neki az utolsó kérdést:

– Mondja, hogyan él egy bioember?
– Az egész családom, az unokákkal egyetemben, egy „bokorban” lakik, Berekfürdő szélén. A tanyán termálvízzel fűtünk, és a környezetet semmivel nem terheljük. Amit én tudok a gyógynövényekről, a gazdálkodásról, a természetgyógyászatról, azt mind átadom az unokáimnak is. Jó lenne, ha mindezt az iskolában is megtanulhatnák. Remélem, Karcagon a jövőben erre is lesz mód.