Hány neve volt Friderikusznak?

Friderikusz Sándorral élvezet beszélgetni. Bármit megkérdezhet tőle az ember, őszintén válaszol. (Hogy nem volt ez mindig így, azt is csiripelik a verebek.) Most megjelent könyve (Friderikusz – eddig) kapcsán viszont szívesen nyilatkozik. Persze, azt azért megválasztja, hogy melyik újsággal és kivel áll szóba.

Ki írta a könyvet?
Interjúnk elején belevágtam a közepébe, s megkérdeztem tőle: „Nem tud írni?” Nyilván arra vonatkozott az érdeklődésem, hogy a róla szóló négyszáz oldalas könyvet valójában nem ő írta, hanem kolléganője, Mihancsik Zsófia állította össze a köztük történt őszinte és kíméletlen beszélgetések alapján. Hogy mégis miért nem ő ült le az írógép elé, azt Friderikusz Sándor így indokolja: „Nagy kérdés volt számomra, hogy képes vagyok-e szembenézni önmagammal, és hogy tényleg azt írnám-e le, amit gondolok. Sokkal nagyobb tehertétel, ha nekem kell az eddigi szakmai és privát életemről számot adni, hiszen abban az esetben óhatatlanul elhallgatok bizonyos dolgokat. Az apámmal való hűvös kapcsolatomról például biztosan nem írtam volna, hiszen valamennyi megalázottságot kellett átélnem miatta, és ezeket az emlékeket, ha magamra vagyok bízva, máig igyekszem eltolni magamtól.”

Önjelöltek mindig is akadtak, akik szerették volna megírni a sztárriporter életrajzi kötetét. Csakhogy ő nem állt kötélnek. Az elutasítást azzal magyarázza: nem volt biztos, hogy őszinte tudna lenni egy olyan tollforgatóval, akit nem ismer, arról nem is beszélve, hogy az erőviszonyok révén esetleg „lenyomná” a partnerét, és csak arról beszélne, amiről ő akar. Így viszont torz és hamis képet kapna róla az olvasó.

Aztán jött Mihancsik Zsófia, akivel az ATV Friderikusz most című műsorában két és fél éven át dolgoztak együtt, 414 adást jegyeztek közösen. Naponta 16-18 órát voltak „összezárva”, és állandó telefonkapcsolatot tartottak fenn. Közben Friderikusz mesélte a régi sztorijait, nem csoda, hogy Mihancsik felvetette, mi lenne, ha könyvet írnának ezekből. A „célpont” így idézi fel a történteket: „Először elengedtem a fülem mellett. Amikor lement az utolsó adásunk is, Zsófi úgy köszönt el tőlem, hogy elutazik külföldre, s mire hazajön, gondoljam meg ezt a könyv-ügyet. Tudtam róla, hogy okos nő, jól kérdez és kérlelhetetlen. Úgysem fog békén hagyni. Végül igent mondtam.”

A lektor: Esterházy Péter
Friderikusz Sándor aztán „telebeszélte” az oldalakat. Nem úgy, mint tíz évvel ezelőtt, amikor azzal borzolta a könyvpiaci kedélyeket, hogy egy üres oldalakból álló könyvet adott ki. Az Ez egy tiszta jó könyv című kötet egyébként komoly produkciónak indult, boldog embereket akart bemutatni. Az anyaggyűjtés során aztán rájött, hogy a hirdetésére jelentkező emberek története túlságosan kisszerű, olyannyira magyar, hogy mélyükön sokkal inkább a boldogtalanság volt tetten érhető, semmint a boldogság és a kiegyensúlyozottság. Ezért úgy döntött, inkább nem írja meg ezeket, hanem üresen hagyja az oldalakat. Akkor még lektori véleményt kellett beadni a Kiadói Főigazgatósághoz, ezt pedig nem mástól, mint a neves írótól, Esterházy Pétertől kérte a szerző. Rendben, de hol a kézirat? – kérdezett vissza a jeles író, mert ő csak akkor tud lektori jelentést fogalmazni, ha elolvasta a szerző művét. Friderikusz beszámozta mind a 190 üres oldalt és elküldte Esterházynak. Ezek után elkészült a szakvélemény, ami valóságos irodalmi remekmű lett.

Hová tűnt Gina?
Beszélgetésünk során egyszer csak megkérdeztem Friderikusz Sándortól, ki az a Kratochwill Gina, aki évekkel ezelőtt hosszabb interjút készített vele a Nők Lapjába, ám azóta sem olvastam tőle semmit. A Könyvjelző decemberi számában publikált exkluzív interjú K. G. monogrammal jelent meg, gondoltam, visszatért a hölgy, csak épp nem írta alá a teljes nevét. Sikerült tisztázni, hogy ki is ő valójában. Létező személy, egy amerikai magyar, aki pár éve nálunk is kipróbálta tehetségét, Friderikusz stábjánál töltött néhány hét gyakorlatot. Nem mellesleg: Vajda János múzsáját is Kratochwill Ginának (Georginának) hívták, gyönyörű verseket írt hozzá. A Könyvjelzőben szignó mögé rejtőző szerző pedig Kovács Géza, a Nemzeti Filharmónikusok igazgatója.

„Talán arra gondoltál, hogy én írtam ezeket az interjúkat?” – kérdezett vissza a témát lezárva Friderikusz Sándor. Természetesen bármikor meg tudná ezt tenni, kiváltképp azon tapasztalat birtokában, amit az újságírókkal kapcsolatban él meg. Vannak olyan kollégák, akik azt sem tudják, mit kérdezzenek tőle, hiányzik belőlük az érdeklődés minimális szintje is. Sok időt meg lehetne azzal spórolni, ha írásban feltett kérdésekre kellene válaszolnia, csakhogy ennek felvetésekor öntudatra ébrednek a tollforgatók. És akkor a bulvárról még nem is beszéltünk...

Bűnügy árnyékában
Ha harminckét neve nem is volt Fridinek, kettő-három biztosan. Egy régebbi Friderikusz show-ban valahogy szóba került, hogy sokan élnek köztünk, akiket nem az eredeti nevükön ismerünk. Erre ő közbevágott: „Engem például Molnár Sándornak hívnak!” Maradt is ennyiben a dolog. Mindenki elhitte, noha a történet nem igaz. A hetvenes évek végén azonban ennél komolyabb névváltoztatásra kényszerült. Friderikusz a nyíregyházi rádiónál bontogatta szárnyait, amikor egyik reggel arra ébredt, hogy a helyi újság hatalmas cikket írt apja sikkasztásáról, illetve börtönbüntetéséről. Egy kisvárosban gyorsan terjed a hír, és miután a riporter apja nevét viselte, a rádió akkori főnöke azt mondta, e bűnügy árnyékában nem tudja leadni az anyagait, csak ha nevet változtat. Ekkor vette fel édesanyja lánykori vezetéknevét, és F. Major Sándorként készítette tovább a riportokat.

Friderikusz Sándor aztán „visszakövetelte” a nevét. Az utóbbi húsz évben sokat tett azért, hogy az ország meg is jegyezze. Bár gyerekkorában nem volt kibékülve a vezetéknevével – túl bonyolult hangzásúnak tartotta –, mára megbarátkozott vele. Sőt, maga is meglepődött azon, hogy amikor az újságírói pályára került, milyen gyorsan megjegyezték a nevét. Ma pedig már – bizton állíthatjuk – fogalom...