Kristin Scott Thomas, az európai színésznő

Az idei Oscar nevezésen a legjobb külföldi film kategóriájában indul a „Már régóta szeretlek”. A börtönviselt nő és húga családi titkokkal átszőtt története korábban már a berlini filmfesztiválon is nagy visszhangot keltett.

Brit józanság, francia elegancia, kortalan külső jellemzi az európai mozi intellektuális színésznőjét. A Brit Királyi Légierő tisztjének lánya eredetileg pedagógusnak készült. Irodalomtanárnője unszolására beiratkozott a londoni Drámaművészeti Főiskolára. Kalandvágya mégis Párizsba vitte, ahol eleinte bébiszitterkedett, majd megismerkedett későbbi férjével, Francois Olivienne nőgyógyásszal. Három gyermeke született, Hannah, Joseph és Georges.

„Nincs az a szerep, amit ne játszana el meggyőzően” – mondta róla a Keserű méz rendezője, Roman Polanski. Kristin kapcsolata a kamerával egy Prince videóklippel kezdődött. A mozi femme fatale-ként talált rá, kedvenc európai rendezője, Polanski rendezésében. „Mindig voltak korszakaim. Kezdetben hűvös csábító nőket játszottam, később jöttek az anyaszerepek, aztán pedig a gonosz nőstények” – mesélte egy párizsi estén Racine Bérénicé-nek címszerepét alakítva a Théatre de Paris öltözőjében. Kedvenc filmszerepeiről faggatva elárulta, hogy a forgatások hangulata legalább olyan fontos számára, mint egy elkészült produkció fogadtatása.

„A legtöbbet a Négy esküvő és egy temetés felvételei alatt nevettem. Kevés forgatást élveztem annyira, mint ezt a jó kis brit mozit, ami telis-tele van kiváló karakterekkel. A lelkem mélyén valahol megmaradtam kamasznak, olyan személyiségnek, aki a humort és a szellemességet díjazza mind az életben, mind a hivatásában. Közben persze imádom a nagy romantikus történeteket – ma is megdobogtatja a szívemet Az angol beteg.” Soha nem láthattuk olyan szépnek, titokzatosnak, mint akkor, Anthony Minghella kamerája előtt. Kristin azt sem titkolja, hogy Az angol beteg világsikerét követően nem érdekelte a hollywoodi karrier. „Európában maradtam, mert ez a hazám, a kultúrám. Londonban vagy Párizsban szabadon létezhetem, nem tapasztalom sem a média, sem a közönség részéről azt a fajta őrült nyomulást, zaklató érdeklődést, amivel az amerikai sztárok lépten-nyomon szembesülnek. Ráadásul nőként sem nehezedik rám az az elvárás, hogy mindig szépnek, mindig toppon kell lennem. Nem kényszerítenek liftingre, plasztikai beavatkozásokra.”

Pályafutása meghatározó találkozásai közül három nevet említ: Robert Redfordot, akivel A suttogót készítette Montana hegyei között, Robert Altmant, akinél epizódszerepet alakított a Gosford Parkban, és nem utolsó sorban Sidney Pollackot A zuhanás című közös filmjük okán. A szerepek elvállalásánál igazán két dolog motiválja: „Csak olyan filmben játszom, amit én magam is szívesen megnéznék a moziban, és amióta gyerekeim vannak a másik szempont, hogy viszonylag rövid időre kelljen elszakadnom tőlük. Sokan különcnek tartanak amiatt, hogy akár színpadon, akár filmen olyan szövegeket szeretek mondani, aminek a mondanivalójával egyetértek. Bármily furcsán hangzik sok-sok filmszerep után, mégis úgy érzem, hogy filmszínészként csupán eszköz vagyok a rendező kezében, míg a színpadon teljesen megélhetem a kreativitásomat”.

Ma már kevesen hinnék el a negyvennyolc esztendős Kristinről, hogy rémesen zárkózott, bizalmatlan volt. Tizenkét éven át folytatott pszichoanalízist. „Nagyjából negyvenéves korom körül jutottam el odáig, hogy békét kössek magammal. Korábban elégedetlen voltam a külsőmmel, agressziónak véltem, ha a nézők bókolnak, végül már azt vettem észre, hogy nem mernek közeledni hozzám. Hosszú évekbe tellett, amíg elfogadtam, a színészlét velejárója, hogy túlexponáltak vagyunk. Az emberek kíváncsiak ránk, színészekre, és nekem nincs jogom megfosztani őket az ábrándjaiktól. A neveltetésem, ama bizonyos angol hidegvér azonban minduntalan kiütközik belőlem.”

Szentgyörgyi Rita

További érdekes cikkeket a Horizon aktuális számában olvashat.