Balaton–Bajkál kocsival 1.

Keszei Csaba, a túra ötletgazdája a barátnőjével érkezik beszélgetésünkre, aki nevetve válaszol a kérdésemre, hogy tetszett neki a Bajkál-túra:
– Á, én nem mentem. Nem az a tipikus csajos kirándulás...

Jobban belegondolva, igaza lehet: 7500 kilométer kocsival, nomád körülmények között, sehol egy fürdőszoba, angol WC… Nem erről álmodik a nyaralni vágyó leány. Annál inkább a kalandra éhes férfi! Csaba lelkendezve mesél:
– Életem egyik legjobb élménye volt. Felejthetetlen! Ezt egyszer mindenkinek végig kell csinálnia.

– Hogyan jött az ötlet? A Balaton adott, hiszen ott élsz, de miért pont a Bajkál-tó? Csak túrázni támadt kedved, s épp ez jutott az eszedbe, vagy volt valami célod is?
– A dolog összetett. Talán a legfontosabb ok, amiért nekivágtunk a kilométereknek, egyik barátunknak köszönhető. Három évvel ezelőtt Péter felhívott, hogy el kéne vinni közös ismerősünk autóját Moszkvába, a vámügyhöz. Az orosz fővárosban aztán az ismerős családja vendégül látott minket. Az após, Vladimir pedig felcsapott az idegenvezetőnknek. Egyetlen hétbe sűrítve mutatta meg nekünk az igazi Moszkvát, az ottaniak mindennapjait – amit egy egyszerű, útikönyves turista sohasem ismer meg. Megszerettette velünk az országát. Egyik este, jó orosz vodkák társaságában, Vladimir mesélt nekünk a Szovjetunióról, a felbomlásáról, ahogyan ő átélte. Mi pedig megismertettük vele a honfoglaló magyarok történetét. Előkerült a térkép, s hamarosan jött az ötlet is: „Menjünk végig a honfoglaló magyarok útján!” Sőt, a dolog továbbfajult: „Ne álljunk meg az Uralnál, hiszen arra van Vladivosztok is, amit szintén érdemes lenne megnézni!” Vladimír mesélt nekünk Szibériáról, egyre elmélyítve bennünk az elhatározást: ezt a túrát meg kell csinálnunk! Hazatértünk után pár hónappal szomorú hírt kaptunk: Vladimír súlyos betegségben meghalt. Így a túrát csodás idegenvezetőnk emlékének ajánlva fogtunk hozzá a tervezéshez. Azonban be kellett látnunk, hogy Vladivosztok túl nagy falat a számunkra: Csita városa után csakis rossz minőségű utak vannak, túl nehézkes átkelni rajtuk, ami pedig rengeteg időbe telik. Ekkor ugrott be a Bajkál-tó, melyről Vladimír is csak szuperlatívuszokban mesélt.

– Innen hát a Balaton–Bajkál gondolat?
– Arra gondoltunk: a két ország legnagyobb tava között kapcsolatot kéne létrehozni. Ahogy a Balatonfüredet a Balaton fővárosának nevezik, úgy az oroszok a Bajkál fővárosaként Irkutszkot tartják számon. Gondoltuk, miért ne lehetne a két város testvérváros? Felvettük hát a kapcsolatot az ottani városvezetőkkel.

A terv szép: járjuk végig az ősmagyarok útját, ismerkedjünk az orosz nép kultúrájával, nézzük meg a világ legmélyebb tavát – jelentkező akadt is bőven. Csaba és csapata pedig már a filmkészítésről álmodott. Több cégtől is anyagi támogatást, autókat kértek az orosz sztyeppékre. Ahogy közeledett az indulás pillanata, a csapat létszáma lecsökkent, a tervek homályosodni kezdtek. A filmezéshez nem kaptak engedélyt, az orosz hatóságok sajtóvízumot akartak, a támogatók sorra visszaléptek. Az indulás napjára, június 27-re már csak ketten maradtak: Keszei Csaba és Ihász Tamás.

– Tamás barátommal belevágtunk a háromhetesre tervezett útba. Hát, tényleg nem volt leányálom… Többnapos kocsiban alvás, fürdőszoba nuku, maradt hát a patak és a folyó… Féltünk is, annyi rosszat hallottunk Oroszországról, hogy majd kirabolnak minket, bármi atrocitás érhet. Aztán kiderült, hogy ennek a fele sem igaz. Vagy csak szerencsénk volt? A lényeg, hogy bárhol hagytuk is az autót éjszakára, reggelre mindig ugyanott és ugyanúgy találtuk. Az emberek is teljesen mások, mint itthon. Segítőkészek, barátságosak – igaz, amit az oroszokról mesélnek: roppant vendégszeretek. Bárhol kértünk segítséget, útbaigazítást, rögtön mondták, mit, merre, hol, s ha nem tudták, felhívták egy ismerősüket, hogy segítsen nekünk. Volt egy patikus, aki bezárta a boltját miattunk, csak hogy elkísérjen a célunkig. Így szereztük Oleg barátunkat is Ufában, az utolsó európai városban. Eltévedtünk, s tőle kértünk segítséget. Nem csupán elvezetett úti célunkhoz, de végigkalauzolt a városon, később pedig, miután alaposan beebédeltünk egy vendéglőben, nem engedte, hogy fizessünk. Estére meghívott az otthonába, ahol a felesége kiadós vacsorával és vetett ággyal várt minket. Mondták: náluk biztonságosabb, mint az erdőben éjszakázni. Rengeteget beszélgettünk, s megígértük, hogy visszafelé benézünk hozzájuk, és mi főzünk – pörköltet.

Na de ne rohanjunk ennyire előre! Csabáék egyelőre Ukrajna útjain száguldanak a messzi Oroszország felé, megküzdve a rendőrökkel, a büntetések sorozatával, no meg a határon átkelés nehézségeivel.

Látogasson vissza honlapunkra holnap, amikor beszámolónkban utazásunk hősei – némi nehézségeket leküzdve – végre beléphetnek Oroszországba!

Kattintson bármelyik fotóra és megnyílik a képgalériánk!