Csecsemő a halott anyán

„Én aludtam, de kiszaladtam, felébredtem, hogy az anyu kiabál és kiszaladtam, de megijedtem és visszaszaladtam a szobába… Az anya azt mondta, hogy ne félj, kislányom, nem téged akarnak bántani… Egy nagy csúnya, fekete bácsi volt…”
Az idézet abból a szakvéleményből való, amelyet 1995 májusában vettek fel. Az izsáki Deák Lászlóné mesélte a pszichológusnak unokája, az ötéves Juhász Viktória emlékezését. Kérte a szakembert, segítsen kibogozni, pontosan mit láthatott a kislány egy évvel korábban, 1994. április 10-én este, mert egy idő óta neki sem mond semmit, sőt, ha kérdezi, rászól, hogy „mama, most ne beszéljünk erről”.

Pedig nagyon fontos volna az unokája emlékeinek minél részletesebb feltárása, mert általa talán sikerül kideríteni, ki lehetett az, aki a 26 éves lányát az Erkel utca 13.-ban lévő lakásukban meggyilkolta.
A pszichológus többféle módszerrel is igyekezett az emlékeket felszínre hozni, ám sikertelenül. A vizsgálat eredmény nélkül zárult.

A férj, Juhász Zoltán azon az éjszakán, április 11-re virradóra, fél egykor ért haza. A lakás előterében feküdt vérbe fagyott felesége – mellén a fia, a kilenc hónapos Zoltán aludt.
Azt sohasem sikerült a szakértőknek tisztázniuk, hogy a csecsemőt az anya a gyilkosság idején mindvégig karjában tartotta-e, s testével is védte, vagy pedig a gyilkos a tette elkövetése után maga helyezte a halott anyára.
Az viszont bizonyos, hogy távozása előtt a véres kését a függönybe törölte.
A férj megérkezésekor azonnal kiabált a kislányának, Viktóriának, aki a másik szobából jött elő. Aztán telefonált a mentőknek, a rendőrségnek és az apósáéknak is.
– Alig voltunk észnél, amikor megláttuk, mi történt – meséli az áldozat Izsákon élő apja, Deák László.

(A cikk a következő oldalon folytatódik.)

De azért annyira nem veszítették el a lélekjelenlétüket az áldozat szülei, hogy ne tudták volna: a tett helyéről el kell hozniuk az unokákat. Amikor otthonukban lemosták a vért a kisfiúról, akkor látták, hogy őt is érte szúrás, a csípője tájékán pedig egy véraláfutást fedeztek fel. A háziorvosuk a jelentéktelen sebet ellátta, a véraláfutásról pedig megállapította, hogy az minden bizonnyal harapás nyoma. Vélhetően az anya harapta meg kínjában a fiát.

A gyilkosság természetesen hatalmas port vert fel Izsákon és a környékén. Hogyne, hiszen egyrészt a brutalitása, másrészt a rejtélyessége sokak fantáziáját megmozgatta. A házaspár hat évvel korábban kelt egybe, az asszony kozmetikus volt, a férje autószerelő, aki előbb Zsigulikkal kereskedett, majd használt autókat hozott be Hollandiából, feljavította, s továbbadta őket.
A gyorsan gazdagodó emberekről akkoriban is sokat sutyorogtak. Különösen, amikor kitudódott, hogy a férfi a gyilkosság időpontjában éppen a barátnőjénél időzött. A nyomozók azonban éppen úgy nem találták alapját, hogy a férj volna az elkövető, mint annak, hogy üzleti ügyei miatt álltak bosszút rajta. Az viszont egyértelmű volt, hogy a gyilkosság idején több millió forintot és német márkát tartottak a lakásban, amit az elkövető nem vitt magával, de még csak nem is kutatott utána.

Az idő gyorsan múlt, az izsákiak pedig egyre türelmetlenebbül várták a nyomozás eredményét. Az pedig – úgy tűnt, hogy – hamarosan meg is született.

(A cikk a következő oldalon folyatatódik.)

Egy tanyán élő embert, az alkohollal ugyancsak jó barátságot ápoló Mezei Lászlót gyanúsítottak meg a gyilkossággal. A férfit letartóztatták, ő pedig beismerő vallomást tett arról, hogy azon az éjszakán Juhászék lakása felé tévedt, belopódzott, megleste az asszonyt, miközben kielégítette magát. Az asszony azonban észrevette, kilépett az ajtón, mire ő megijedt, azt hitte, hogy a férj kapta rajta, és majd jól megruházza, mint az már előfordult hasonló esetben, ezért a nadrágja korcából előkapta a kését, s agyonszurkálta az asszonyt, a gyilkoló eszközt pedig a közeli Kolon-tóba hajította.

A rendőrség biztos volt a sikerben, Vasas László, a Bács-Kiskun Megyei Rendőr-főkapitányság akkori bűnügyi osztályvezetője sajtótájékoztatón ismertette a nyomozás állását. Csak azt nem értette, hogy az izsákiak miért kételkednek abban, hogy Mezei László volt a gyilkos. Mert a helyi állami gazdaságban rakodóként dolgozó férfi főnöke, Hörcsög László még aláírásokat is gyűjtött a gyanúsított szabadon bocsátásáért – több százan alá is írtak.
A nyomozás menete egyébként az izsákiakat igazolta. A kést a búvárok sohasem lelték meg, s Mezei László a helyszíni szemlén láthatóan azt sem tudta, hol van. A gyanút a nyomozók végül ejtették.
– Miért vállalta be a gyilkosságot, ha nem ön volt az elkövető? – kérdezem a ma is Izsák külterületén élő férfit.
– Hiába mondtam, hogy nem tudok semmit, nem hagytak békét. Gondoltam, inkább azt mondom, amit akarnak, akkor nyugalmam lesz végre. Olyan ideges voltam, hogy gyógyszert is kértem. Seduxent adtak, meg valami fehér port is kétszer, amitől megzavarodtam.

A nyomozóknak amúgy akkor már különösen nagy szükségük lett volna a sikerre. „Az utóbbi időben három olyan emberölési ügyünk is volt, amelyben bizonyítékok hiányában az ügyészség megszüntette a nyomozást.” – nyilatkozta Vasas László az egyik országos napilapnak.
A negyedik Juhász Lászlóné ügye lett. A nyomozást a gyilkosság után egy évvel megszüntették.

Csinos, húszéves lánnyal beszélgetek az izsáki CBA irodája előtt. Juhász Viktória ma már egyetemista, a Szent István Egyetem közgazdász hallgatója. Az apját, Juhász Zoltánt keresem, ám ő üzleti úton jár valahol a főváros és Győr között. Viktória felhívja telefonon, a férfi pedig készséggel válaszol a kérdéseimre.

– Izsákon azt beszélik, hogy ön is képbe került elkövetőként. Mi lehet az oka?
– Amikor kihallgatásra vittek, megkérdeztem a nyomozókat, hogy amit mondok, köztünk marad-e. Természetesen. Ekkor elmondtam, hogy amikor meggyilkolták a feleségemet, éppen a barátnőmnél jártam. Az ilyesmivel nem dicsekszik az ember, ezért mindenki másnak azt hazudtam, hogy üzleti ügyeimet intéztem. Ehhez képest már másnap mindenki tudta, hogy mit csináltam a gyilkosság idején. Persze, hogy azonnal megindult a szóbeszéd.
– Azt is beszélik, hogy az üzlettársai álltak bosszút önön.
– Nem hiszem, senkinek sem lett volna oka rá. Nem tartoztam senkinek.
– Akkor mégis mi történhetett?
– Elképzelésem sincs. De ha valaki segítene megfejteni a titkot, annak nem lennék hálátlan, ezt írja meg feltétlenül – kéri a férfi, amikor elköszön.

– Hogyan lehetséges az, hogy semmit sem hallott az édesanyja meggyilkolásakor? – adom vissza Viktóriának a telefonját.
– Ezt magam sem értem. Biztos, hogy kellett hallanom valamit, hiszen az ilyesmi nem történhet néma csöndben. Valószínűleg akkora trauma érhetett, hogy mélyen magamba temettem.
– Hipnózis talán fel tudná hozni – jegyzem meg.
– Lehetséges. Talán majd egyszer. De most még nem szeretném.

A sorozat legújabb darabját –  Megkínzott tanyasiak címmel – a Szabad Föld ma megjelent 45. számában olvashatják!