Hogyan vegyünk sokat akaratunk ellenére?

– Halló, Seres család? Örömmel értesítem a szerencséjükről, kedves Márta. Gépünk az ön és párja nevét is kisorsolta egy rendkívül kedvezményes hajdúszoboszlói üdülési lehetőségre. A négycsillagos Muskátli Hotelben tölthetnek el három napot félpanziós ellátással, most mindössze 21 ezer forintért.

Így kezdődött 2006. április 19-én este a Seres család kálváriája, amely azóta sem ért véget. Pontosabban néhány órával korábban, akkor, amikor egy kedves női hang felhívta őket, és az üdülési szokásaikról érdeklődött. Hogy miért éppen őket, az azóta is talány, ha nem is túl bonyolult. Seresék Fülöpszálláson autókereskedésből éltek. A férj Németországból hozta be az autókat, s adta el itthon. Akkoriban. Mert mára az üzlet a válság miatt befuccsolt.

A kedvező üdülési ajánlatnak mindenesetre nem tudtak ellenállni, s április 30-án meg is jelentek Szabadszálláson, hogy átvegyék hallatlan szerencséjük dokumentumait. Itt azonban már nem teljesen úgy alakultak a dolgok, ahogy azt előtte elképzelték.

Az étteremben tíz, harminc és hatvan év közötti pár üldögélt. Filmet vetítettek számukra, hogy már előre örvendezhessenek a szerencséjüknek. De nemcsak a leendő szálláshelyükről peregtek a képsorok, hanem egyéb üdülési lehetőségekről is a Budai-hegyekben, Hévízen, Horvátországban, Ausztriában.

A mozizást követően mindegyik párhoz odaült egy-egy üzletkötő, és megkérdezte, hogy tetszettek nekik a látottak.
– Persze, hogy tetszettek – emlékezik Seresné.
Azért kérdezték a párt, mert – ahogy mondták – szintén rendkívüli és soha vissza nem térő kedvezménnyel harminc évre üdülési jogot is vásárolhatnak.

Minden évben egy meghatározott héten az övék lehet az apartman, ráadásul 3,6 millió forint helyett akkor „csupán” 2,7 millióért, és ha megunták az egyik helyet, akkor a világ számos más pontján élő, hasonló joggal rendelkező tulajdonosokkal cserélhetnek – némi regisztrációs díj ellenében. Na, és hozzá kell járulniuk az épület fenntartáshoz is, évente 80 ezer forinttal.

A pár húzódzkodott a vásárlástól, hiszen már akár a fenntartási költségből is elmehetnek nyaralni néhány napra. Azonban az üzletkötő sem ma kezdte a szakmát, négy óra hosszat ecsetelte az ügylet előnyeit.

– És végül mivel győzték meg?
– Azzal, hogy elég, ha a szándéknyilatkozatot aláírjuk. Azt mondták, ez semmire sem kötelez bennünket, megnézzük a helyszínen az apartmant, és ráérünk akkor eldönteni, akarjuk-e. Sajnos nem így történt.

Hajdúszoboszlón ugyanis kiderült, hogy visszalépés esetén ki kell fizetniük 25 százalékos bánatpénzt. Ami a 2,7 millió forintos vételár esetén, ugyebár, már nem is kis összeg – a semmiért.

– Ezt nem tudták, amikor aláírták a szerződést Szabadszálláson?
– Az az igazság, nem olvastuk végig a szerződés minden passzusát. Annyira meggyőző volt az üzletkötő…

– És később, otthon?
– Már nem emlékszem, kaptunk-e egyáltalán példányt belőle.

Azt hiszem, az arcomra lehet írva, mit gondolok, mert az asszony azonnal hozzáteszi:
– Hülyeség volt, ma már tudjuk. Na, mindegy, úgy gondoltuk, akkor már inkább megvesszük a jogot, minthogy elbukjuk a bánatpénzt. Annál is inkább, mert, állította az üzletkötő, a következő évben sokkal többet fog érni, és még az értékesítésben is segítenek. Egy év múlva el is felejtjük az egészet.

Hát nem felejtették el. Az üzletkötő ugyanis, főnököstül, cégestül úgy felszívódott, hogy Seresék azóta sem bukkantak a nyomára. Maga a hotel tulajdonosa szakította meg velük a kapcsolatot, mondván, hogy őt is átverték. Ha valami gondjuk van, keressék az új üzletkötőjüket.

– Kecskeméten bukkantunk rá, az ausztriai Murau egyik szállodájának az üdülési jogait értékesítette éppen. Amikor kértük, adja el a mienket is, azt mondta, nem úgy van az. Előbb a meglévőkön kell túladnia.

Az új üzletkötő igazat mondott, előbb egy meglévő apartmant értékesített – Sereséknek… Azt mondta, vegyenek meg az egyik ügyfelétől egy muraui üdülési jogot, kettőt együtt mindig könnyebb eladni, mint egyet. S különben is, benne nyugodtan megbízhatnak, ő nem olyan, mint az elődje.

– Valóban nem olyan – neveti el magát az asszony. – Ő nem szívódott fel. Igaz, nem is értékesítette a két apartmant. Néha felhív, hogy nem felejtett el bennünket. Sőt, lehet, hogy egyszer még autót is fog vásárolni nálunk. Egyszer…

Ahogy telt az idő, úgy fogyott a remény Seresékben, hogy valaha is meg tudnak szabadulni a két üdülési joguktól. De azért járják továbbra azokat a helyeket, ahol hasonló termékeket árusítanak. Leginkább azért, hogy ha összeakadnának az első üzletkötővel, jól megmondják neki a magukét ott, a nyilvánosság előtt, és akkor majd megszégyenül…

Csak hát nem akadnak össze. Legalábbis vele nem… Viszont 2008 decemberében Dunaújvárosban találkoztak egy harmadik üzletkötővel, akinek elpanaszolták, miként jártak a korábbiakkal.
– Ránk nézett, és csak ennyit mondott: a legjobb helyre jöttek.

Azonnal kötöttek is egy megbízási szerződést, amely szerint több mint hatmillióért értékesítheti az üdülési jogokat. Viszont, lássák be, nem járnának rosszul, ha maradna nekik is egy Murauban, s ehhez nem egészen kétmillióért hozzájuthatnának. A meglévő jogok eladásából bőven kifutná az ára.

Tavaly februárban aztán csörgött a telefon Sereséknél:
– Jó hírem van – örvendezett az üzletkötő. – Elkelt mind a két ingatlan. Csak be kellene fizetni az előleget a harmadikra.

Ennyi pénze azonban már nem volt a házaspárnak, kértek hát kölcsön 800 ezer forintot ismerősöktől. A maradék egymillióra pedig bankkölcsönt vettek fel a veszprémi Kinizsi Takarékszövetkezetnél – amelynek a részleteit szintén az üzletkötő intézte.

– Nem lehetne inkább a másik kettő árából? – kérdezték az ügylet megkötése előtt.
– Nem kell vele törődni – bizonygatta –, még az első részlet előtt visszafizetik az egészet – hangzott a válasz.
A pénz azonban csak nem érkezett meg, csupán a fizetésre fölszólító levél a banktól.

Seresné persze hívta azonnal az üzletkötőt, ám a telefonja süketté vált – mint ahogy azóta is az. Az asszony erre hívta a bankot, ahol együttérzésüket fejezték ki, mondván, hogy számos efféle panasz érkezett – a törlesztőrészlettől mindazonáltal nem tudnak eltekinteni. Seresné végül kéthavi részletet még kiizzadt magából, de többet nem tudott, ezért a bank felmondta a szerződést.

Viszont kapott egy levelet, Murauból, amelyben újabb apartmanok megvásárlását ajánlják neki – természetesen fantasztikus és soha vissza nem térő áron, három és fél millió helyett mindössze 750 ezer forintért. Kérik, hogy a válaszában ne felejtse odaírni az „I love Murau” jelszót.

Seresné megörült a levélnek, és javasolta, hogy számítsák be neki a már befizetett 800 ezer forintot. Erre azonban az ajánlattévőnek, sajnos, nem volt módja.

– Ma már annak örülök, ha a három apartman fenntartási költségeit át tudjuk utalni.
– És ha nem teszik?
– Elveszítjük az üdülési jogunkat, a tulajdonos pedig értékesítheti őket másnak. Ha ugyan talál még olyan palimadarakat, mint amilyenek mi vagyunk.