A remény útja

Azok az országok, amelyeket elárasztanak volt gyarmataik lakói és azok is, amelyeket csupán gazdagságuk tesz vonzóvá a harmadik világ számára, eleinte örültek az olcsó munkerőnek. A török meg a jugoszláv vendégmunkások elvégezték mindazt a piszkos vagy egészségtelen munkát, amit a helyieknek nem akarózott, ráadásul jóval olcsóbban.

Az első hullámban érkezők az azóta eltelt harminc-negyven évben beilleszkedtek, gyerekeik már németül, hollandul beszélnek. De a harmadik-negyedik hullám már nem akar beilleszkedni, iszlám öntudatukra ébredtek, s a világ második legnagyobb mecsetje ma Rómában áll.

De ha egyszer nem a – mondjuk – szorgos, derék, gazdag és tiszta svájciak szemszögéből közelítjük meg a dolgot, akkor ne számítsunk nyugodt éjszakai álomra. Így jártak A remény útja című angol-svájci-török film alkotói is, akik egy, Svájcba kívánkozó török család exodusát mutatták be Oscar-díjas filmjükben. Bár a film már húsz éves, aktualitásából mit sem vesztett. Hasznos volt megnéznünk nagypénteken az m1-en, s nemcsak azért, mert kiváló film. Hanem mert nem árt tudni: egyre inkább érint majd minket is ez a kérdés. És adjunk hálát az égnek, hogy mi magunk mégis inkább a svájciak, mintsem az afgánok térfelén játszunk.

A témáról bővebben olvashat a Szabad Föld április 9-én, pénteken megjelenő, 14. számának 38. oldalán.