Nauru, a kövérek szigete

Úgy tetszik, a nyugati civilizációval érkezett gazdagság és kényelem alapjaiban rendíti meg itt az életet, és – paradox módon – az a szegénység állíthatja vissza a normális viszonyokat, amely már ott zörget a szigetállam ajtaján.

Nauru egyik kis gyöngyszeme (volt) a Csendes-óceán nyugati medencéjében, az Egyenlítő mentén fekvő mikronéziai szigetvilágnak. A mintegy 21 négyzetkilométeres sziget egyetlen nagy, lapos korallmészkő tömbből áll, mely dugig van foszfáttal. És éppen ez az ásványkincs az, aminek az ország a nagy jólétét köszönheti. A hatvan éve tartó foszfátbányászatból származó anyagi gazdagság a végsőkig elkényelmesítette az 1968-ban függetlenné vált szigetország bennszülött lakóit, akik már a tőlük 300 méterre álló templomig is kocsival teszik meg azt a kis utat is.

Így aztán nem csoda, hogy – amint az Egészségügyi Világszervezet jelentésében áll – Nauru felnőtt lakosságának háromnegyede túlsúlyos, 40-45 százaléka pedig cukorbeteg, azaz mindkét nyavalya tekintetében vezeti a világranglistát. Mert amíg a foszfátbányászat megindulása előtti régi szép időkben kókuszon és egyéb trópusi gyümölcsön, illetve a tengerből kifogott halon éltek az emberek, addig a második világháborút követő gyors elnyugatiasodás következményeként az importból származó, túlzottan zsíros, sós és édes ételek derekasan fölhizlalták az itt lakókat. Amit csak tetézett az általános mozgáshiány: a nagy többség hadilábon áll a sporttal, ugyanakkor van autója.

A foszfátbányák – már mutatkozó – kimerülésével Nauru elpetyhüdt lakóinak aligha lesz más választása, mint visszatérni a régi kétkezi munkához: a növénytermesztéshez és a halászathoz. Csakhogy időközben teljesen lepusztították a sziget egyharmadát, a tonnaszám a tengerbe zúdított foszfátiszap miatt pedig igen megritkultak a halak a sziget körül.

Nem lesz könnyű újrakezdeni...