Röhög a bíróság

Hatályos Be kapható a tanszéken – olvasom a kiírást a Pécsi Tudományegyetem Jogi Karának büntetőeljárás-jogi és kriminalisztikai tanszékén, ahol a szerző tanít. Tényleg nem olyan rideg ez a jogászi világ – gondolom, de hamar felvilágosítanak: a felirat csupán az aktuális büntetőeljárás-jogi törvény megvásárlására buzdít.

– A jogban semmilyen humor nincs – folytatja lehangolásomat Fenyvesi Csaba az asztal mögött ülve, én pedig nem tudom, hogy vegyem-e elő a jegyzetfüzetemet vagy inkább távozzak. – De helyzetkomikumok vannak – teszi hozzá gyorsan, így eldől a dilemma. Kényelembe helyezem magam a kárpitosban, az ügyvédből pedig dőlnek a sztorik.

Megelevenedik a pécsi bíróság komor tárgyalóterme, ahol nyolcvan vádlott ül jogosítványhamisítási ügyben. Kettejük kivételével olvasni se tudnak. „…és egyetemlegesen kötelezzük a vádlottakat a perköltség megfizetésére” – hangzik az ítélet, mire az egyik iskolázatlan vádlott felháborodva feláll közülük:
– Tisztelt Bíróság, miért kell nekem egyetemet végeznem?

Kényszerszünet következik, a védelem képtelen megszólalni. Nem a paragrafusoknak van híján, hanem az önkontrollnak: a nevetéstől az asztal alá esik. Mindez senkinek nem tűnne fel, ha akkor következett volna be, mikor egy pécsi tárgyaláson hirtelen elment az áram. A sötétben csak a bíró hangját lehetett hallani: „Kérem jegyzőkönyvezni: a bíróság nem tudja a munkáját folytatni, mert nincs petróleumlámpája.”

Fenyvesi Csaba általános iskolás kora óta jegyzetelte tanárai és diáktársai aranyköpéseit, tiszteletre méltó humorgyűjteménnyel rendelkezett. Az egyetemen summa cum laudéval végzett. „Én meg isten segedelmével” – replikázta erre diáktársa, amit szintén azonnal feljegyzett. Minden bizonnyal sokat lendített kollekcióján az a nyolc év is, amit a jogi egyetem után a pécsi rendőrségen töltött. Bűnügyi vizsgálóként, majd jogtanácsosként helyszíni szemlék jegyzőkönyveinek tömkelegéből csemegézhetett. „A vérfolt nagysága meghaladja az ötforintosét, de a tízforintosnál kisebb. Hétforintos nagyságú lehet” – idézi egyik kedvencét. Önmagának sem kegyelmez: közkinccsé teszi, mikor egy jelentésben szemrebbenés nélkül leírta: „a tanárnő szerint a diák sokat hiányzott, de utána mindig hozott magával egészségügyi papírt”.

Utóbbira a bűnelkövetőknek is szükségük lehet a bíróság előtt állva – gondolnám, de csudát. Némelyikük még irodalmi műveltségét is megcsillantja, mint az a többszörösen visszaeső, kegyetlen, nemi erőszakot elkövető bűnöző, akit szintén a pécsi bíróságon kérdeztek: – Miért tömte be földdel az áldozat száját az aktus előtt? – Mert „Dolgozni csak pontosan szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes” – idézte József Attilát.

A tárgyalótermekben az ügyvédeket sem kell félteni, pedig Fenyvesi Csaba szerint sokkal visszafogottabbak, mint nyugati kollégáik. Mikor egyikük védence a védőbeszéd alatt már sokadszorra rángatta meg a zakóját és kotyogott közbe, az ügyvéd idegesen felcsattant: – Hagyjon már nyugodtan dolgozni, én se zavartam magát betörés közben!

Fenyvesi Csabát Pécsett sztárügyvédnek tartják, ám ő tiltakozik: „Tudod, mi a kettő közt a különbség? Az ügyvéd a jogot ismeri, a sztárügyvéd pedig a bírákat” – érvel. Arra viszont sokkal büszkébb, hogy Arany Katedra Díjjal kitüntetett oktató, aki az előadóteremben minden évben összetör egy vázát.
– Így szemléltetem a mozaikelméletet – mondja. A titkos szag¬mintavételt is bemutatja a hallgatóknak. Jót mosolygok, amint az eljárást elképzelem.
– Te sem úsztad meg, ott a mintád alattad, a kárpitba rejtett Ágnes pelenkában.

Elpirulok, bár esküszöm, hogy nincs miért. Aztán csak nézem a preparált ülőkét, a kibányászott rongyot, az önmaguktól lefelé vándorló, láthatatlan hámsejtjeim tömkelegét, és arra gondolok, hogy hazafelé új jegyzetfüzetet fogok vásárolni. A címe az lesz: Humor az újságírásban.