Humorban nem ismerek tréfát…

A jeles nap kiagyalója Kalmár Tibor, aki mondhatni, előzményes humorista: szinte egész életében szórakoztatott. Ha úgy tetszik Lakner Bácsi Gyerekszínházának színészpalántájaként, majd felnőve íróként, szerkesztőként, filmek és színdarabok rendezőjeként. A nagy ötlet amúgy szintúgy előzményes: Kalmár korábban egyenesen a Humor Világnapját akarta megteremteni, de az UNESCO – amely tudvalévően a világörökségeket is gondozza – ellenállt. Merthogy az afrikai népek szegények és szomorúak, mondták… Bár a magyar népek is olykor szegények és szomorúak, gondoltam magamban, de itt akkor is lesz, legalább Magyar Humor Napja.

Három éven át: 2008 és 2010 között ragyogóan működött is június 24–25-én az ötlet: felsorolhatatlan rendezvény, előadás, film, tévébeli és kávéházi sztorizás, könyvbemutató vidámította a napi gyűrődésbe belefáradt pestieket. A klasszikusok: Karinthy, Molnár, Heltai, Rejtő, a Hacsek és Sajó szülőatyjaként ismert Vadnai László, aztán a közelmúlt óriásai: a magyar abszurd megteremtője, Örkény István, Kabos Gyula, Salamon Béla, Latabár Kálmán, Kellér Dezső, a Kiskabos, Alfonzó és Hofi Géza mellett a maiak: Fábry, Verebes, Kern, Gálvölgyi, Bajor Imre, Koltai Róbert produkciója szerzett kellemes perceket. A mozikban könnyesre röhöghettük magunkat a Hyppolit, a Meseautó vagy az Állami Áruház megunhatatlan kockáin; a 6-os vonalán közlekedő nosztalgiavillamosra és a 70-es vonalán járó retrotrolira is jegyet váltott a humor.

Az idén azonban ne várjanak semmi ilyesmit, elmarad a Magyar Humor Napja. Ne vigyünk mindenbe politikát, meglehet, tényleg úgy van, ahogy Kalmár Tibort tájékoztatták: a pénzszűke az ok, s nem az, hogy az embereknek már nevetni sincs kedve…

Pedig fontos volna nevetni. Karinthy szerint például azért, mert „a magyar ember mindig a humor segítségével tudott élni és túlélni”. De ez a bölcselet vélhetően igaz lehet másokra is. Mindenesetre a téma kutatói – igen, vicctörténészek is vannak már… – nem győzik minél régebbi időkre tolni a humoros emberszabású, a homo viccmesélő létrejöttét.

A legöregebbnek vélt feljegyzett vicc – legalábbis az angliai Wolverhampton Egyetem kutatói szerint – naná, hogy altesti témájú; így talán érthető, hogy ez a fajta humor miért a legnépszerűbb máig is… Az i. e. 1900-ból eredeztetett sumér tréfa így szól: „Mi az, ami még soha nem történt meg? Fiatal nő nem szellentett férje ölébe…” Képzelem, hogy röhögtek ezen a mezopotámiai kocsmákban…

Rég volt, meg ékírásul sem tudunk egész jól, az azonban biztos, hogy az első magyar kabarét 1907. március elején nyitották meg Budapesten. Egy ország tanulta meg az új műfajt, amely szakított az addigi orfeumok, mulatók harsogásával, alpáriságával, és a szórakozás világába szellemet, ízlést és emelkedett irodalmat csempészett. Itt most Nagy Endréről, a pesti kabaré meghonosítójáról, majd Békeffi Istvánról, a Pódium legendás konferansziéjáról kellene szólnunk, de félő, hogy akár az egész Szabad Föld is kevés lenne egy még oly fésületlen magyar kabarétörténethez…

Apropó, történelem… Mi lenne, ha egyszer úgy írnának krónikát, hogy csak az adott év legtipikusabb viccei szerepelnének benne; a tréfák alapján vajon rájönnénk-e, éppen hányat írunk? Tegyünk egy próbát! Az 50-es évekből összegyűjtöttük a legjellemzőbb vicceket (zárójelben az évszámok). Kitalálnák a dátumokat?

Hárman ülnek egy sötét cellában, kérdik egymástól, ki miért van itt.
– Én azért, mert szidtam Rajk Lászlót! – kezdi az első.
– Én azért, mert dicsértem Rajk Lászlót! – válaszolja a második.
Mire a harmadik:
– Én azért, mert Rajk László vagyok.
(1950)

Móricka erőszakosan követeli a megígért futball-labdát, édesanyja elveszti a türelmét, s ráripakodik:
– Takarodj innen, ne is lássalak!
Móricka dühöngve kiszalad, az érkező apja meglepetten kérdi:
– Hova, hova olyan sietve?
– Anya elzavart a háztól. Feljelentem disszidálásra való felbujtás, magzatelhajtás és zsidóüldözés miatt.
(1954)

– Hogyan beszél az okos magyar a buta magyarral?
– Hogyan?
– Interurbán, Bécsből…
(1956)

Két büntetőbíró találkozik a folyosón.
– Az előbb hallottam egy nagyon jó viccet!
– Na! Mondd már!
– Dehogy mondom! Most adtam érte öt évet…
(1957)

A TASZSZ jelenti:
„A kínai–szovjet határ közelében egy kínai harckocsi megtámadott egy békésen szántogató szovjet traktort. A traktor viszonozta a tüzet, majd bázisára repült.”
(1959)

Hát, valahogy így… Tényleg lehetett valami abban a humorba ojtott túlélésben…
– Csak vicceket ne meséljen, ha kérhetem – tiltakozik Gálvölgyi János, miközben próbálom meggyőzni a most feltalált új történelemírás helyességéről –, egyszerűen megőrülök, hogy nekem mindenki vicceket akar mesélni. Egyszer jövök kifelé a Lukács uszodából, egy pasi lerázhatatlanul mondja, mondja: drága művész úr, azt ismeri, hogy… Én meg futok előle, a pasi lihegve a nyomomban, de drága művész úr, és azt, hogy Móricka ül a járdán…, a Frankel Leó utcán végre meglépek, a pali meg ordít utánam, rohadj meg, legalább azt hallgasd meg…

– Azt nem szereti, ha mesélik, vagy úgy egyáltalában: utálja a vicceket?
– Azt hiszem, inkább utálom… A benzinkutas sem tölt odahaza a nachtkasztliba benzint… Van egy nagyjából ötezer darabos viccgyűjteményem, mindegyiket ismerem, s rájöttem, hogy nagyjából ötven alapvicc létezik. Tíz rendőrös, tíz zsidós, tíz cigányos – az összes többi már csak ezeknek a variációi.

– Mit szól, hogy elmarad a Magyar Humor Napja?
– Talán nem csak én érzem úgy, hogy vészesen fogy a levegő a humor körül. Valamikor a Kamara Varieté, a Budapest Varieté, a Tarka Színpad, a Blaha Lujza Színpad, vagy harminc hely az éjszakában, és a Béke kupolája, és a Savoy és a Moulin Rouge… Maradt mindebből a Mikroszkóp, most az is bezárt.

– Hát igen, a színházakból a humor, már amennyi még megmaradt, átköltözött a tévékbe. Oda se sok: van ugyebár a Gálvölgyi-show, aztán az ugyancsak gálvölgyis Heti hetes, egy kis Sas kabaré, Önök kérték, ilyesmi. És az újak, a stand up ifjú sztárjai: Kőhalmi, Hadházi, Bödöcs, Kiss Ádám és a többiek…
– Meg ne sértődjenek, de nem szeretem ezt a műfajt. Nekem a humor az, amit írók írnak és színészek adnak elő, s nem civilek mesélik, hogy éppen mi történt a nagymamájukkal… És nyolc hétig próbálod, hogy minden poén a helyén legyen, mert megríkatni semmiség a közönséget, de, hogy nevessenek – az igazi kunszt. Bár Bodrogi Gyula szerint a közönség igazi zseni, mert míg te nyolc hétig kínlódsz, ők csak beülnek, s minden próba nélkül szétröhögik magukat…

– A Heti hetesben meglehetősen gyakran politizál, olykor humor nélkül, márpedig egy ugyancsak megfontolandó tanács szerint színész és vendéglős ne politizáljon, mert elvesztheti a közönsége felét.
– Az, hogy néha-néha kiesünk a szerepünkből, és nem minden mondatunk szellemes, annak oka, hogy vannak helyzetek, amelyeket már nem lehet viccesre venni. Például a tévészékház felgyújtása ilyen volt… Ami pedig a politizáló színészt illeti: aki eddig utált, tán nem tudta, miért, most legalább tudja…

Hogy végül is miért kell nekünk a humor? Álljon itt egy ugyancsak eltávozott zseni, Peterdi Pál örökbecsűje: „Akinek humora van, mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes…”