Csavargás az élete

Világtérképén foltok jelzik, hol nem járt még. Az életvidám, 51 éves Kisvárkonyi Csaba, Diósgyőr egykori junior birkózóbajnoka – jelen foglalkozását tekintve Miskolcon angoltanár – évente egzotikus tájakra szökik a civilizációból…

BulvárKeresztény Gabriella2011. 08. 16. kedd2011. 08. 16.

Kép: Kisvárkonyi Csaba miskolci világutazó, következő útját tervezi. 2011.06.29. Fotó: Bohanek Miklós

Csavargás az élete
Kisvárkonyi Csaba miskolci világutazó, következő útját tervezi. 2011.06.29. Fotó: Bohanek Miklós

– Eredeti szakmám vízépítő mérnök, a bajai főiskolán kezdtem angolt tanulni. Már főiskolásként belekóstoltam a kalandokba egy nyertes szibériai úttal. Szerintem akkoriban az oroszok 20 dollárért Lenint eladták volna, farmerekért cserébe vittek olyan helyekre, hogy csak tátottam a számat! Felsőfokú nyelvvizsgám után egyik barátom Londonban élő bácsikája elintézte, hogy kimehessek Angliába dolgozni. Az Oxford College-ben munka mellett, tandíjmentesen szereztem négy év után diplomát angolból és természetföldrajzból.

Mikor 1989-ben hazajöttem, mindenki angolt akart tanulni, de alig volt „jó” nyelvtanár. Pár barátommal beindítottunk egy nyelviskolát, ahová özönlöttek! Napi 12 órát dolgoztam. Ahogy jobban kerestem, egyre távolibb tájakra vágytam. A nagyvárosokat mindig elkerülő útjai¬mon számos filozófiát, életformát megismerve eddig kilenc könyvet írtam. Magamnak és a barátaimnak.

Első nagy utam Izland volt, miután elolvastam a Nobel-díjas író, Halldór Laxness könyvét hazája történelméről. A norvég fjordokat, a lappok földjét is bejárva itthon rájöttem: az én világom a „természetes természet”. Ahol másnak véget ér az út, nekem ott kezdődik a kaland. Egy év múlva már a Himalája földjét tapostam. Nepáli hegyi vezetőm vitt át Tibetbe egy rövidebb, 5400 magasan, gleccserek között húzódó illegális határúton. Egy faluban már vártak, mert a lámájuk megjövendölte érkezésemet, és mindenki ujjongott, hogy beteljesült a jóslat!

Egy terepjárós csoporttal jutottam el a Simpson-sivatagon át Ausztrália közepéig, ahol a vörös kővidéken szinte csak kenguruk élnek. A hegyek közötti tavakban krokodilok laknak, de kicsik és félősek. A sós vizű mocsaras részek emberevő mutánsait mi elkerültük. A krokodilokkal életem legfurcsább élménye mégsem az ő kontinensükön, hanem pár évvel később Afrikában, egy nyugat-szaharai faluban történt. Mert a helyiek addig cukkoltak, míg rá nem ültem az Artúr király nevű „szelíd szörnyetegükre”. Csak utána vallották be, milyen szerencsém volt, mert Artúr szeszélyes, több fehér embert megtámadott már…

Ausztrália után azon agyaltam: mi lehet a házamtól legmesszebb, a Föld túlsó felén? Nos, a csendes-óceáni Tonga-szigetek! Pár napig, kölyöknosztalgiából, egy lakatlan szigeten én is Robinson voltam.

A térképet böngészve felkiáltottam: még Dél-Amerikát se láttam! Ezt az utat ma is „aranyérmesnek” tartom. Eljutottunk az Andokban hatezer méterig, életem legmagasabb pontjáig. A vulkanikus talaj miatt se hó, se jég, de levegő is alig volt. Legmulatságosabb élményem is a chilei Atacama-sivatag egyik kis falujában ért. Itt az élelemtermelő népek annyira elfoglaltak, hogy mindig a falu semmittevő bolondját választják meg polgármesterüknek.

Afrika foltját 2003-ban tüntettem el a térképről. Fokvárosból indultunk, fel Zambiáig, lakóbusszal. A Namíb-sivatagban évente kétszer esik. Él ott egy növény: ha meglocsolják, tíz perc alatt kivirágzik, termést hoz, és magjait rugószerűen kilövi. A „túlélő produkciót” megtapsoltuk. Majd beutaztam Délkelet-Ázsiát is, ahol egyik dzsungelfaluból a másikba elefántháton mentünk. Gyakoriak a települések között a focimeccsek. Ott is ért meglepetés! Mikor kihívtak minket, beálltam – és az ellencsapatból rögtön kitűnt egy szőke nő, aki egy akkora gólt rúgott, hogy csak füstölt! Mikor kezet ráztunk, kiderült: ő Ulrike, a világbajnok német válogatott egykori aranyérmes középcsatára!

Egy év múlva a közép-ázsiai Taklamakán homoksivatagba vágytam. Az utolsó facsoportnál kérésemre a terepjáróról lepakoltak kétheti vizet, élelmet, és otthagytak. Egy fa alatt iszogatva elmélkedtem, s mire értem jöttek, „megfejtettem” önmagamat. Én sokáig a civilizáció diktátumai szerint éltem. Mely, mint a tételes vallások, előírják, hogyan cselekedj és gondolkodj. De ahogy útjaim során megismertem más tanokat, filozófiákat is, azok főleg Kelet felé tereltek. Mégsem leltem közöttük olyanra, amit feltétel nélkül befogadnék. Úgy érzem, az istenek csuda kedvükbe lehettek, mikor megszülettem, tőlük (is) remélem, hogy halálomig szabad vándor lehessek.

Három éve Kanadában, az alaszkai–kanadai határvidéken aranyat is mostam, miután elolvastam Coelho Alkimista című könyvét az arany csodájáról. Az ottani talaj olyan gazdag e nemesfémben, hogy a bányatársaságnak megéri napi 50 dollárért bérbe adni a drencselőgépet – ami kiráz a földből mindent, csak az aranyat nem. Én két nap alatt 16 grammot gyűjtöttem, úgyhogy aranyéletem volt egy szállodában!

Inkább egy év múlva, „úti láztól” hajtva végighajókáztam az Amazonas vidékét, a Peruból eredő hatalmas folyót, ami Brazílián keresztül átszeli Dél-Amerikát, körötte esőerdőkkel. A dzsungelfalvakat csak vízi utak kötik össze, az egész évben hajózható szakaszokat országútként használják. Utat építeni ma se lehet, mert esős évszakban az Amazonas mindent elönt. Piranhák között is úszkáltam, mert a helyiek szerint a hat fajból csak kettő húsevő, s azok se támadnak, ha nem vérzel.

Most spanyolul tanulok! Legutóbb nyelvgyakorlás miatt két hónapig Közép-Amerikában voltam. Óriási területet bejárva csak spanyolul beszéltem, már jól haladok. Az idei tél elől Új-Zélandra szököm, még ott se jártam. Bár arrafelé nyüzsögnek a cápák, de rám majd vigyáznak az istenek. Hiszen még várnak foltok a térképemen…

Ezek is érdekelhetnek