Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Férjem halálának közelgő évfordulójára szeretnék emlékezni. Magam vagyok a fájó érzéseimmel, nem akarok erről beszélni családommal, hiszen sebeket tépnék fel. Engedje meg, hogy önnek mondjam el – vagyis mindenkinek.
Már a negyedik ősz jön el azóta, hogy meg kellett tanulnom nélküle élni. Reggelenként, amikor felébredek, mindig megköszönöm a jó Istennek, hogy új napra ébredtem. Nem zúgolódom, amiért csak negyvenhét év boldog házasság jutott nekem, tudom, hogy másnak talán ennyi sem. Gyermekeinket tiszta szívvel neveltük arra, hogy szeretetben és békességben tudjanak élni. Az ő mosolyuk és kedvességük vigasztal engem, ezért nem is siránkozom nekik. Egyedül gondolok a sok szép emlékre, a kevés rosszat igyekszem elfelejteni. Mert voltak nehéz idők is, de el kell fogadni, amit az ember a sorsától kap. Elfoglalom magam a napi teendőkkel, próbálok örömet találni hétköznapi apróságokban is.
S amikor kimegyek a temetőbe, a sírján lévő kis virágokat úgy simogatom meg, mintha őt magát érinteném. Ha az ember szereti a társát, úgy hiszem, az mindig vele marad. Köszönöm, hogy meghallgatott.
Üdvözlettel:
Anna néni

Kedves Anna néni!
Szép leveléhez nincs mit hozzátennem, jólesett olvasni mély érzelmekkel áthatott sorait. Inkább csak egy-két gondolatot vetnék papírra, ami eszembe jutott írása kapcsán.
Elsőként a mondást idézem: a jó házasságnál nincs jobb. Így igaz, akinek boldog a házassága, az minden nehézséggel szembe tud nézni. Ennek viszont az az ára, hogy az elveszített házastárs pótolhatatlan űrt hagy maga után. És nem múló, legfeljebb csak idővel csituló fájdalmat.
De még soha nem mondta egyetlenegy vigasztalhatatlan gyászoló sem, hogy ha így fáj, akkor inkább ne lett volna boldog előtte! Mert, mint önnek is, a szép emlékek sokat segítenek a fájdalom, a gyász feldolgozásában. S eljön az idő, amikor már mosolyogva tud az ember emlékezni.
Amúgy én azt javasolnám minden gyászoló családnak, hogy ne hallgassanak – a fájdalomtól félve – az eltávozottról. Sőt, inkább emlegessék gyakran a vele kapcsolatos jó és vidám emlékeket, mondásait, tréfáit, szokásait. Egy idő után ezek már nem gyászt keltenek, hanem jó érzést. Arra is törekedhetünk, hogy ne a legutolsó időszak betegsége, szenvedése, esendősége maradjon meg, hanem a legjobb évek szépségei és élménydús napjai.
Az idő már másképpen értelmezendő. Az én nagyanyám például 1969-ben halt meg, lassan negyven éve már, de alig van nap, hogy ne jutna eszembe. Mert kinn van a fényképe a komódon, mert a kedvenc porcelánbögréje a polcomon áll, mert tegnap beszéltem az unokatestvéremmel, akivel együtt nőttünk fel, vagy csak úgy…
Hiszen valaki addig van köztünk, amíg emlegetjük, amíg élnek azok, akik szerették őt.
Üdvözlettel: