Elmenni vagy ottmaradni?

Talán az egyik legfontosabb érv, mikor az ember megválasztja a lakóhelyét, hogy látja-e ott a jövőjét öt, tíz vagy akár harminc év múlva. Rendszerint számtalan tényezőt végigzongorázunk magunkban, mielőtt a falu mellett döntenénk – már aki döntési helyzetben van –: a munkalehetőségtől gyermekeink iskolaválasztásán át egészen az élelmiszerboltok nyitva tartásáig. De olyanok is akadnak közöttünk, akiknek a világ legtermészetesebb dolga, hogy ott élik le az életüket – akármilyen nehéz vagy könnyű –, ahol a szüleik, a nagyszüleik és azok ősei születtek és nyugszanak.
Három egyéni történetet, egyszersmind három tipikus élethelyzetet ajánlunk olvasóink figyelmébe. A kérdés ugyanaz: milyen jövőkép lebeg szereplőink előtt?

Csonkák hátrányban
Kertes ház, csend, lassú tempó. Minden a borsodi gyermekkorára emlékeztette Csörnök Andreát a Győr-Moson-Sopron megyei kis faluban, Bőnyön. Egy győri panelből költöztek ki a férjével, az évek során kicsinosították a régi parasztházat, s innen ingáztak be a megyeszékhelyre dolgozni. Paradicsomi állapotnak bizonyult itt a babavárás és Hanna első évei is. Leszámítva, hogy például szombaton kilenckor már nincs kenyér a faluban – de ha van kocsi, ez könnyen orvosolható apróság.
Annál nagyobb gondot okozott az óvoda! Hogyan érjen haza, Bőnyre 15 kilométer távolságból, Győrből a foglalkozások végéig, három óráig, miközben fél ötig dolgozik?! Megőrzést is maximum négyig vállaltak, úgyhogy minden napra megoldást kellett találniuk a férjével.
Tovább bonyolódott a helyzet, mikor a házaspár tavasszal a különélés mellett döntött. Andrea ekkor fájó szívvel egy másik felismerésre is jutott: egyedülálló anyaként nem tud falun maradni. Képtelen minden fronton egy személyben helytállni a fűnyírástól az ereszcsatorna javíttatásán át a városi munkahely szorításáig. Bármennyire is szereti a falusi életet, kislányával beköltözött Győrbe, egy társasházba.
Napokig be sem ülnek az autóba, a munkahely, az óvoda, a bolt percekre van. Hannával játszóházakba, gyerekprogramokra járnak, ami újdonság mindkettőjüknek, most végre jut rá idő – ezek hiányoztak a faluban.
– Másoknak a nyugalmat adja a falusi élet, nekem a végén sajnos rohanásból állt a munkahelyem és az otthonom között – ismeri be Andrea. – A bőnyi csendet és a virágos udvaromat adtam fel azért, hogy itt, a városban könnyebb életünk legyen. A falut, úgy érzem, a családoknak találták ki. De Hannával ketten „csonkák” vagyunk a vidékhez.

Szólát örök
Épp kicsöngettek az egerszóláti iskolából, az udvaron egy napsütötte padra ülünk le beszélgetni. Bata Róbertné – ha épp nem kérdezgeti újságíró arról, miért épp ebben az Eger melletti falucskában képzeli el az életét – a tanítás után néhány perccel már otthon is lehet. Nem kell nyűglődnie az utazással, mint városban élő kollégáinak.
Ildikó sohasem élt máshol, épp csak diákéveiben volt bejáró. Jó tizenhét évvel ezelőtt, amikor férjhez ment, abban a szerencsében volt része, hogy rögvest állást kapott a helyi iskolában. Párjával, némi családi segítséggel, megvették férje nagyszüleinek egykori házát, s azóta azt csinosítgatják.
Ha a német–történelem szakos tanárnőn múlik, sohasem hagyja oda Egerszólátot. És nemcsak azért, mert nehéz túladni a falusi ingatlanokon, s egy tágas, kertes ház árából legfeljebb egy szűk kis panelra futja a tizediken.
Ildikó a falusi iskolában már csak a nyolcadikosoknak okítja a németet, a többiek inkább az angol szavakat biflázzák. Csoda-e, hogy Ildikó amiatt aggódik, mikor kényszerül arra, hogy egri álláslehetőség után kilincseljen. Nagy baj persze akkor sem lenne, a szülők meg a rokonság miatt akkor sem adnák fel az otthonukat. Na jó, talán kicsit korábban kéne kelnie, hogy becsöngetésre berobogjon a városba.