Múltunk hamva

„Itt állok, negyvenhét évesen társ nélkül, s még gyerekem sincs. Az egyetlen, amiben bizakodom, hogy a fizetésemből kiizzadom valahogy a fűtésszámlát” – nagyjából ilyen gondolatok kergették egymást a fejében. Ha valaki arról prédikált volna neki, hogy a veszteség valami új kezdete lehet, biztosan elküldte volna az illetőt melegebb éghajlatra.
Ilyet azonban nem mondott neki senki, az emberek szánakozva kerülgették. És ő is kerülte őket.
Kicsit bosszantotta az özvegyet, amikor egy régi ismerőse felhívta, s megkérdezte, hogy érzi magát. Pocsékul, felelte; de jól nevelten elújságolta, hogy a szomszédban kiskutyák születtek. A férfi ezután már azért csörgött rá, hogy a kutyusok felől érdeklődjön.
„Fáraszt, hogy hívogat. Most is azon lelkendezik már egy félórája, hogy régi lomokat talált a padláson. A gyerekkori szánkóját meg a nagyapja borosüvegét, amibe beleszorult a dugó. Nincs ehhez türelmem” – dohogott magában az özvegy. Kifogást keresve azt javasolta a férfinak, írja meg levélben a lelkében kavargó gondolatokat. Néhány nap múlva már a kezében forgatta a teleírt lapokat, s nagy nehezen rávette magát, hogy elolvassa. Egyszer, aztán még kétszer.
Következtek a közös teázások; ám mikor sötétedett, a férfi kötelességtudón elbúcsúzott. Az özvegy pedig, aki néhány hónapja kis híján megvett egy befagyott tavat ábrázoló festményt, azzal a mély meggyőződéssel, hogy az ő lelke is épp ilyen rideg és mozdulatlan, azon vette észre magát, hogy újra rányílik szeme a színekre. Előbb a narancssárgára, majd a pirosra.
„Gyanús vagyok magamnak” – dünnyögte, mikor ráébredt, furcsa hiányérzet kínozza, ha a férfi elmarad a teázásról.
„Tényleg azért nem nősült meg, mert képtelen volt túltenni magát azon, hogy huszonévesen belém szeretett? Hiszen én akkoriban észre se vettem szegényt” – töprengett magában. Aztán mégis beleegyezett: na jó, menjenek el kettesben nyaralni.
Egy októberi estén barátja szóba hozta, látogassák meg mindenszentekkor a halottakat. Ő az édesanyja és a nagyanyja sírjához készült, az özvegy azonban a fejét rázta.
– Az én férjem itt van – bökött a szoba sarka felé. Nem, nem a fényképre célzott. Hanem egy urnára, amit könnyen dísztárgynak nézhetett a figyelmetlen vendég.
– Akkor mi most hármasban élünk fél éve? – hökkent meg a férfi.
– Nem, ötösben. Az apósom meg az anyósom urnáját is itt őrzöm – érkezett a halk válasz.
Döbbent csend ereszkedett közéjük. S az özvegy évek óta először töprengett el azon, hogy talán másképp is lehetne. Talán a mindenszentek jó alkalom volna. Eltemetné végre a halottait, s búcsút vehetne tőlük.
Aztán csak hagyná, hogy ők ketten, a túlélők, újabb színekre csodálkozzanak rá.