Nincsen élet muzsikaszó nélkül

Balázsról tudni lehet: ő bizony nem élhetett muzsikaszó nélkül. Móricz nyírségi kisbirtokos főhőse ugyanis három napon át tartó dínomdánommal ünnepelte meg a neve napját. Mikor a vendégek már hazamentek, folytatni akarta a mulatozást. Felesége, Pólika haragjában vénkisasszony nénikéihez menekül. A fiatal férj nem hazudtolta meg önmagát, stílusosan, muzsikaszóval édesgette vissza magához asszonyát.
A kikapcsolódás és a szórakozás vágya – még ha a fenti példánál visszafogottabb mértékben is – szinte minden emberben él. A kérdés már csak az: milyen lehetőség kínálkozik erre egy faluban? Vannak, akik a helyi ivóban találnak társaságra, mások meg akár felújításba fognak, csak hogy olyan helyet teremtsenek, ahol néhány ember kellemesen eltöltheti együtt a szabad idejét. Az alábbiakban egyéni történeteket, mégis tipikus élethelyzeteket kínálunk olvasóinknak.

Csiszolnak és guggolnak
Egy nagyvárosban talán az a világraszóló esemény, ha átadnak egy csillogó-villogó plázát, ahol kedvükre őgyeleghetnek a tizenévesek. Ám a Mátraalján más léptékkel mérnek. Bizniszből kicsit kevesebb, emberségből kicsit több jutott ide.
– Mondtam a fiúknak, csináljunk már végre valamit! – ezzel a mondattal kezdődött a kopácsolásba, festegetésbe torkolló munka, melynek végeredménye nem akármi: a tarnaszentmáriai legények saját edzőtermet rendeztek be az elárvult, bezárt postaépületben. Mindezt a vállas alpolgármester, Farkas Róbert meséli, miközben nyitja az ajtót s mutatja a helyiséget.
Megalakulása óta azon töri a fejét az önkormányzat, vajon hogyan marasztalhatnák itt a fiatalokat. Pénz persze nincs hozzá, csak tettrekészség. Még a futballpálya füvét is csapatostul nyírják: egyszerre nyolcan-tízen nekiveselkednek a hazulról gurított masinával, így hamar végeznek. Jórészt kalákában újították fel a hajdani pártirodát is, ahová pályázati pénzen számítógépet, tévét vettek, hogy a tizenévesek esténként beülhessenek trécselni.
Ám térjünk vissza az edzőteremhez! A fiúk előbb tanulmányozták a világhálón, hogyan is néznek ki ezek a szerkezetek, aztán a találékonyságukra bízták magukat. A hátgéphez való vasrudakat maguk hajlítgatták a falubeli műhelyben, a súlyokat ugyan csináltatták, de a széleiket már egy idevalósi esztergályos csiszolgatta. A guggológépet Róbert otthonról hozta, s a fekvenyomó pad sem egy puccos külhoni gyárból került ki. A fiúk újabb terveket dédelgetnek: hamarosan kifestik a másik szobát, hogy a lányok is itt „izmoskodhassanak”.
A szomszéd falvakban hamar híre ment Tarnaszentmária ingyenes konditermének. Bizonyára a közbiztonságnak is használ, hogy a helybeli izompacsirták mellett a verpeléti rendőr is itt edzi a bicepszét…

Korcsmai merengő
Az asszonyok szemében aligha van gyűlöltebb intézmény a világon a korcsmánál. „Minek jársz te oda? Hogy nem unod még? Mit lehet ott  csinálni?” – efféle kérdések záporoznak a férfiemberekre.
A kérdés persze megválaszolhatatlan. Illetve megválaszolható, de mindegyik felelet más és más. Mint ahogy a korcsmázók sem egyformák. Az egyik a zajt keresi a lebujban, a másik a csendet, a harmadik a cimborákat, a negyedik az ismeretleneket, az ötödik a füstöt, a hatodik a szagokat – de olyan is van, aki csupán a nyers, brutális mámort.
Én a falusi korcsmákat kedvelem igazán. A kocsi miatt szesz csak ritkán adatik, de indokként elég egy kávé is, hogy átlépjem a vidéki ivók küszöbét. Például a tiszacsécsi korcsmáét. Ami, talán egyedüliként a Tiszaháton, megőrzött még valamit a régi falusi korcsmák hangulatából. Ahová nem berúgni, hanem sörözni, fröccsözni, kuglizni járnak a helybeliek. Meg beszélgetni. Itt is akad persze részeg meg duhaj, de azt szelíden hazairányítják. És az ilyen el is oldalog. Másnap szégyenében ki se teszi a lábát.
Csécsén legfeljebb kétszázan élnek. Itt nem lehet az ismeretlenség álcájába bújva legénykedni. Nekünk sem. Kevesen vagyunk, akiket befogadtak: egy-két budapesti, nyíregyházi, mátészalkai cimbora. De mi már csécsiek vagyunk egy kicsit. Van már húsz éve is, hogy először rákönyököltünk a pultjára. Néha hónapokig nem nyitjuk rájuk az ajtót. Ám akkor felfordul a „hivatal”. Mindenki egyszerre beszél, kérdez és felel, mindenki mindenkit vendégül akar hívni; de aztán az első kör után megcsendesedik a terem. És kiülünk a teraszra, hogy nézzük a falut, a fatornyos templomot, s nagyokat köszönjünk az arra ballagóknak. Az idő múlásával egyre nagyobbakat.
Sose fordult elő, hogy ne köszöntek volna vissza.