Teszt-vesz sarok

Ismét némi nosztalgiával vágtam a tesztelésbe, mivel máig emlékszem arra a húsz évvel ezelőtti meggondolatlan pillanatra, amikor a görögországi körutazáson, a buszon, mintegy negyvenfokos melegben felbontottam egy sprotnikonzervet. Semmi mással össze nem téveszthető illatával e derék szovjet füstölt hal pillanat alatt elárasztotta a járművet, így az utastársaim egyre-másra fordultak hátra, s javasolták: inkább folytassam gyalog az utat…
A sprotnit tehát ezúttal sem hagytam ki – igaz, ma már észt gyártmányút kapni. Nagyjából 200 forintos árával az olcsóbb kategóriába tartozik, s mivel az íze utolérhetetlen, az sem zavart, hogy némi farok- és úszómaradványt felejtettek az apró halacskákon.
Miután a fogyasztóvédelem ellenőrei nemrégiben az olajos halakat vizslatták, a jelentésből megtanultam, hogy nem feltétlenül az drágább a jobb. Például a Rio Mare tonhalát, amelynek ára veri az 500 forintot is, nem találták ízletesebbnek, mint szolidabb árú vetélytársait. A Maralta szardíniafiléje viszont, amelynek 10 dekáját 221 forintért adják, a legjobbak közé küzdötte fel magát. Ugyanezen márka tonhala – melyhez az alapanyagot Ecuador felségvizeiből fogják – számomra is kellemes meglepetést okozott, méghozzá 219 forintért. Kevésbé bűvölt el a thaiföldi konzervipar remeke, a Taipai tonhaltörzs, ugyanis érthetetlenül savanyú volt.
Ahogy a derék fogyasztóvédők, én is leltem nyithatatlan konzervet. Nekik a nyitófül maradt a kezükben, magam a 199 forintos Admiral fületlen, ovális dobozával nem tudtam megküzdeni, a „célszerszám” ugyanis csak a két végén tudta elnyírni a halat rejtő lemezt. Az ováció azután is elmaradt, miután kipiszkáltam a makrélákat, lengyel barátaink terméke ugyanis olyannyira nem tűnt ínycsiklandozónak – szemre szürkés, zsíros falatok –, hogy a tesztet ezúttal a macskáim végezték el. Nekik ízlett...