Foci a kertben

Hét közben két fiam, Ádám és Máté rúgja a port (minthogy a fű már igen megkopott), és olykor én is szívesen társulok hozzájuk. Elsősorban persze miattuk, mert így egészen más szerepben, csapattársként vagy ellenfélként vagyok köztük, ami egy új lehetőség a nevelésre is. Ugyanakkor nekem is jót tesz a játék, a mozgás. Itt lehetek én is balek (mi tagadás: vagyok is elégszer), de egy szép megmozdulással, különösen pedig egy góllal nagy elismerést is kivívhatok magamnak. (Egyébként semmi jelét nem látom annak, bármit is ártana atyai tekintélyemnek, hogy ott lótok-futok, csetlek-botlok közöttük. Sőt - éppen a közös játék és küzdelem révén - közvetlenebb, bizalmasabb viszonyba kerültem a két fiammal.)
A nagy sporteseményt azonban a hétvége hozza el, amikor rokonok, ismerősök, szomszédok férfitagjai csapnak össze a pályán. Mint a legutóbbi szombaton is, amikor a szomszéd Bíróékkal vívtunk legendás mérkőzést. A válogatáson én Ádám csoportjába kerültem, oda osztottak be erősítésnek. (Mint később kiderült, rosszul mérték föl a tehetségemet: nagyon is túlértékeltek.)
Négy-négy tagú, mindenre elszánt csapat állt szemben egymással. A legfiatalabb focista a hatéves Bíró Gyurka volt, őt követte a hét esztendős Ádám fiam. A derékhad 12-15 éves fiúkból állt, közülük én magasodtam ki korban (ha már játékban nem is) a magam ötvenhét évével.
Mondanom sem kell: fergeteges küzdelem vette kezdetét. Az ellenfél támadott, mi hősiesen védekeztünk. De hiába, csak bekaptunk egy gólt. Ekkor én álltam a kapuba, azzal a szilárd elhatározással, hogy fordítunk az álláson. De még meg se melegedtem az új poszton, máris kaptam egy csúnya köténygólt.
– Apu, de béna vagy! – fakadt ki Ádám. – Én nem is játszom – vetette oda, és sértődötten levonult a pályáról.
– Milyen dolog ez?! – ripakodtam rá. – Most, mikor bajban van a csapat, akkor akarod itt hagyni? Miféle sportember az ilyen?!
Ádám, mint válságos helyzetekben szokta, szájába vette a nagyujját és eloldalgott. Körbejárta a házat, és amikor visszaért, szó nélkül beállt közénk. A küzdelem folytatódott. Hatalmas erőbedobással ugyan, de kiegyenlítettünk. (Közben csak Gyurka miatt kellett egyszer megállni, aki – kiesve a hátvéd szerepéből – elment csemegézni a szőlőbe.)
A játék egyre pörgőbb lett, és alaposan megizzadtunk mindannyian. Négy-négyre álltunk, már csak öt perc volt hátra. Az ellenfél nagy erővel támadt, döntésre akarta vinni a dolgot. És rúgott egy gólt nekünk. Kritikus helyzet alakult ki a sorainkban, mire Ádám elsírta magát. El is fáradt már, mert komolyan küzdött, kis híján rúgott is egy gólt. Leült a homokozóba, ott szipogott. Odamentem hozzá.
– Na, most nem szabad föladni! – mondtam. – Nem igaz, hogy nem bírunk velük! Gyere, most mi ketten megyünk előre!
Nehezen ugyan, de föltápászkodott. Nekiindultunk. Összeszedtem én is a maradék erőmet, és vittem előre a labdát. Ádám ott szaladt a szélen a nyomomban. Nem tudtak megállítani. Már csak a kapus állt szemben velem. Rárúgtam a labdát, de kiütötte. Ádám elé pattant – és ő berúgta.
Lett aztán nagy boldogság, s ezzel véget is ért a mérkőzés. Ádámmal, mint férfi a férfival, úgy fogtunk kezet egymással. És a találkozó örömére mindannyian legurítottunk egy nagy pohár málnaszörpöt.