Zuhanyhíradó a kispadról

Aki beleássa magát a pletyózás szakirodalmába – ugyanis van ilyen! –, ráébredhet, hogy „zuhanyhíradózni” emberi dolog, ráadásul az ügyes pletykafészkek összekovácsolják a közösségeket. Arról nem is beszélve, hogy a szóbeszéd sokszor nemcsak érdekesebb, de hihetőbb is, mint a valóság!
Nem is nagyon lepődünk meg, ha fellapozzuk Szvetelszky Zsuzsa pletykáról írt könyvét, melyből fehéren-feketén kiderül, hogy leggyorsabban az ágybéli dolgokról szóló csiklandós híresztelések terjednek. Kit ne érdekelne, hogy a szomszéd Kovácsné éppen kivel és mit csinál, amikor Kovács úr éppen továbbképzésre utazott a titkárnőjével. Ugyancsak nyitott fülekre találnak a pénzről szóló pletyók, arra ugyanis mindenki kíváncsi, menynyit keres a kollégája, s miből telik neki minden hónapban új cipőre. Új, de féktelenül fejlődő ága e műfajnak az internetpletyka, amely néhány perc alatt a földteke másik felére juttatja a szaftos információt.
A legpletykásabb emberek a portások és a házmesterek. A férfiak inkább magukról, például hódításaikról trécselnek – a nők viszont szívesebben nyelvelnek másokról, kedvenc helyszíneik mindehhez a fodrászat, a kozmetika és újabban a fitneszterem.
Az ember azért pletykál, mert közösségi lény – állítja ugyanakkor a kutató, aki büszkén vallja magát szenvedélyes pletykafészeknek. A régimódi társadalmakban élők idejük nagy részét beszélgetéssel töltötték, persze a közös munka közben. Például miközben a nők a ruhát szapulták, azaz mosták a patakban, a távollevők szapulására is időt szakítottak. A locsi-fecsi elsősorban azt szolgálta, hogy minél többet megtudjunk a velünk egy csoportban élőkről, s hasonló szerepe van a mai közösségekben is – derül ki a tudományos igényű „pletykatanból”.
„Az élet és halál ura a nyelv” – tartotta a bölcs Salamon király. S valóban, a rosszmájú szóbeszéd tönkretehet házasságot, céget, válságba juttathat bankot. Kínában a középkorban éppolyan válóok volt a menyecske pletykás mivolta, mint a meddősége vagy szemérmetlen viselkedése. Ám akad gyógyhatású híresztelés is. Annak a feleségnek például, akit elhagyott a férje, nyugodtan elkotyoghatjuk, hogy utódja parókát hord és kiállhatatlan természetét fél évnél tovább egyetlen pasi sem tudja elviselni.
A hírharangok – akiknek többsége mégiscsak nőszemély – fáradhatatlan kavarásukkal tehát jó szolgálatot is tehetnek. A tudósok ugyanis kiderítették, hogy az önfeledt pusmogás, sustorgás segít kiengedni a gőzt, azaz csökkenti a munkahelyi stresszt. Akad, aki egyenesen azt állítja, hogy a pletyónak olyan szerepe van az emberek közt, mint a csimpánzoknál a kurkászásnak: jó egymással foglalkozni, még akkor is, ha nem lakik élősdi a bundánkban…

Pletyka meg rontás
Erzsike lelki sebe nehezen gyógyult szeretett férje halála után. Az 57 éves asszony azt mondja, talán sosem tette volna le az özvegyi fátylat, ha a négy utcával odébb lakó, jó modorú, tiszta életű János nem segített volna rajta oly sokat. Ezt látva más sem kellett Hosszúpályi néhány rosszindulatú, ráérős asszonyának.
– Hónapokig nem is tudtam, hogy mennyi marhaságot pletykálnak a hátam mögött a falubeliek – magyarázza Erzsike pogácsaszaggatás közben. – Kezdték azzal, hogy János már akkor az ágyasom volt, amikor a drága jó uramat ápoltam nagy betegségében. Aztán jöttek azzal: Palit azért vitettem kórházba, hogy János nyugodtan udvarolhasson nekem. Amikor pedig megözvegyültem, arról fecsegtek, hogy a gyászév letelte után rögtön összefeküdtünk. Ettől úgy kiborultam, hogy infarktust kaptam. Pedig a világon semmi bűnt el nem követtem!
János régen özvegyember volt, amikor a páromat elveszítettem. Kezdetben csak azért járt át hozzám, hogy a nehéz férfimunkákat elvégezze, mert a beteg szívem miatt kímélni kellett magam. Etette a disznókat, fát aprított, kertet ásott. Pénzt sosem fogadott el.
Már a harmadik gyászév is mögöttem volt, amikor udvarolgatni kezdett nekem, és szóba hozta, hogy feleségül venne. Gondolkodási időt kértem, féltem a falubeliek szájától. Nemhiába. A fülembe jutott, hogy a szomszédos falu boszorkánya rontást küldött rám. Na, ekkor végképp elegem lett. Úgy döntöttem, eladom a házamat és Debrecenbe költözök. Így is történt. Jánossal azóta sem keltünk egybe, de péntektől vasárnapig mindig nálam van.

Szájaló falubeli
Nem tévedek nagyot, ha azt állítom, Grecsó Krisztián nem lesz díszpolgár Szegváron. Na jó, ha Nobel-díjat kapna valamelyik regényéért, akkor más lenne a leányzó fekvése. Sokáig el kellett viselnie, hogy ferde szemmel néznek rá a szülőfalujában. Mert néhány éve, 2002-ben írt egy igaz könyvet. A valóságról tudósított, a falusi pletyó természetrajzáról.
Nagy felzúdulás lett a Pletykaanyu című könyvéből, mindazonáltal a szerző ezzel robbant be a köztudatba. Nem lehetett elmagyarázni a faluban, hogy más az irodalom és más a hétköznapi élet.
Grecsó tévedett, amikor azt gondolta, elengedheti magát, egy picinyke településen úgysem olvasnak kortárs műveket. Hát olvastak – és magukra ismertek, a tollforgatót meg kiátkozták.
A gyógyszerész még a könyvhéten kitette Ladájára az „Eladó” táblát, mivel az egyik novella világgá kürtölte, hogy ideje volna lecserélnie a csotrogányát. Mások helyreigazítást követeltek az összes helyi orgánumban. De akadtak „célszemélyek”, akik eredményesebb módszereket választottak: megkarcolták a szerző kocsiját, illetlen szavakkal illették (hú, de finoman fogalmaztam!), az édesanyját emlegették szegénynek, aki amúgy is megszenvedte fia első irodalmi sikerét, lépten-nyomon szemébe mondták, milyen semmirekellő az ő magzata.
Mindezeknek vállalható kompromisszum lett a vége: a könyv második kiadásakor az író megváltoztatta néhány szereplője nevét. Ettől persze még mindenki tudta a faluban, kinek is kellene megszabadulnia ócska Ladájától.
Grecsó Krisztián, a szájaló fiú időközben újabb sikerkönyveket írt, azok megint szűkebb pátriájáról szóltak, németül is megjelentek. Erről azonban nem pletykálnak a faluban. Vajon miért?