Rútságok fája

A mi fánk afféle emlékfa volt. Anno az imádott kakaós szaloncukrot (ehhez rigorózusan ragaszkodtunk) csakis kék papíros kivitelben árulták, úgyhogy ez a szín adta az alapot az édesapám ukrajnai nagynénjétől évente ajándékba kapott, a kisgyermekek lelki fejlődésére kifejezetten veszélyes, aranycsillámos üvegfigurákhoz. Anna néni angyalkáknak hívta őket – ördöge volt, körülbelül ötéves koromig, amíg a rémségekbe beleképzeltem a szárnyasokat. A lila-zöld-rózsaszín-sárga papírsünis girlandhoz (meg ne kérdezzék, miért épp sünis!) a legkisebb húgom ragaszkodott minden esztendőben, már Luca-napon megkezdte a sorozatgyártásukat. A lila-zöld-rózsaszín-sárga horgolt angyaltorzók a másik húgom nevéhez fűződtek, aki – velünk ellentétben és a kézimunka szakkörben eltöltött, „kidobott idő” dacára – évről évre szentül hitt kézügyessége bámulatos fejlődésében. Az apró piros és zöld pöttyös masnikat a postás hozta messzi földről (csak nem bántjuk meg azzal, hogy nem aggatjuk a fára?!), a saját készítésű gipszmikulásokat pedig a magunk szabadon szárnyaló fantáziája alapján festettük ki – akkortájt épp a narancssárga szín bűvöletében.
Szóval életem tizennegyedik karácsonyán eldőlt az emlékfa! Egy pillanatig azt hittem: szebb korszak, szebb fa következik. Az első eufórikus öröm azonban rögtön elszállt, amint megláttam a lila, horgolt angyalka fonalai közé szorult aranycsillámos üvegdarabokat, a szakadt tüskéjű süniket meg a zuhanástól amputált karú gipszmikulásokat.
Nagyon fájt.
Több mint húsz év telt el azóta. Szentestére hazamegyek. A többiek is. Emlékfát állítunk, mint mindig, és nagyokat nevetünk közben.
Istenem, milyen csúnya lesz megint!