Teszt-vesz sarok

Jókai Mór még „szalonczukkedli” néven kóstolgatta azt az édességet, ami hungarikumnak is beillenék, ugyanis valódi magyar találmány. Igazán száz esztendeje kezdődött a máig tartó divatja. Egy 1891-ben kiadott szakácskönyv már tizenhétféle szaloncukor receptjét írja le, s jókora türelemmel ma is belevághatunk az elkészítésébe, ha egy kilónyi barnacukrot három deciliter vízzel sziruppá főzünk, s dióval, mákkal vagy épp kakaóval ízesítjük. S aztán rojtozhatjuk a cukorpapírt…
Magunk időhiány miatt inkább a készen kapható „czukkedliket” kóstolgattuk, méghozzá azokat, amiket a piaci árusok kimérve kínálnak. Többnyire megesküsznek rá, hogy a portékájuk egészen jövő év áprilisáig fogyasztható. Itt bizony nagy szerepe van az eskünek, ugyanis sokszor sem a gyártót, sem a minőségmegőrzés határidejét nem leltük a dobozokon. A bizonytalanságot fokozta, hogy néhány cukorka olyan töményen édes volt, hogy semmilyen ismert aromára nem emlékeztetett. A „kirakat” kápráztató, némelyik csomagolás egyenesen az ír whisky vagy épp a konyakmeggy élményét ígérte – ám hamar csalódtunk.
Bár a vakkóstoláskor karamellre gyanakodtunk volna, a csomagoláson tiramisu ízűnek nevezik a Mester Sweet aranypapíros cukorkáját, mely kellemesen krémes töltelékkel csábít – kilónként 900 forintért. A külsőségekre helyezte viszont a hangsúlyt a Straxi Kft., ugyanis a meggy–cherry fantázianevű édességnek nem volt felismerhetően gyümölcsös zamata, ellenben színezékben bővelkedett, s a csomagolása is szép tarkára sikeredett. Ehhez képest az ára viszonylag magas volt: 1100 forint kilója.
Igazi újdonság a gumicukorra hajazó szaloncukor, aminek kilóját 1200 forintért mérik. Bár a megszokott zselésnél is jóval édesebb, a gyerekek bizonyára kedvelik – ám nagy hátránya, hogy könnyen a fogunkba ragad. Ezután nemigen merünk majd szélesen mosolyogni a fenyőfa mellett…