Bazi nagy drága lagzi

Belvárosi üzletében ámulva nézem a szebbnél szebb, földig érő abroncsos, exkluzív esküvői ruhákat, valamint a hozzájuk színben, anyagban illő kiegészítőket, cipőket, ékszereket, fátylakat, strasszköves fejdíszeket. A ruhák Amerikából érkeznek: 110 ezer forintért már a legújabb modell kölcsönözhető, ha kell, alakra szabva. Akkor is, ha az ara kismamapocakja már láthatóan gömbölyded. A tavalyi márkás modelleket 39 ezer forintért meg is lehet vásárolni. Micsoda különbség! Igaz, a meghatódott násznép úgysem tudja, hogy a menyasszony a legutolsó divat szerint öltözve, 100–300 ezer forintért kölcsönzött ruhában áll az oltár előtt, vagy az olcsóbb, 40 ezres ruhakölteményben. A tehetősebbek persze adnak arra, hogy életük egyik legszebb eseményén miben jelennek meg a vendégek előtt. Ma már nem divat Romániából hozatni vagy ott varratni a gyenge minőségű öltözéket. A kiadásokra a már egyébként is együtt élő, fizetéssel rendelkező fiatalok gyűjtik össze a pénzt, de többnyire a szülők is besegítenek. Nem ritka az sem, hogy a család személyi kölcsönt vesz fel az emlékezetes nap méltó lebonyolítására.
– A vőlegény öltözéke is ennyire költséges? – érdeklődünk.
Nem annyira, mint a menyasszonyé, bár a ruhájának harmonizálnia kell a kedveséével, főleg színben. Nem feltétlenül divat már a fekete öltöny és a csokornyakkendő. Inkább a törtfehér, a fehér, a bézs vagy a világos aranyszín a menő. Ehhez illő csokrokat kell választani – egy sajátot meg azt, amit eldob a menyasszony a szertartás végén. De az étterem díszítésének, terítékének is illik ezzel összhangban lennie. Ma már többnyire profi esküvői szervezők készítik elő a nagy nap eseményeit. Az ajándéklista vezetése viszont az édesanyák feladata, legyen szó pénzről vagy a pár által óhajtott tárgyról. Sok helyen nem divat a pénzes-kalapos menyasszonytánc éjfélkor. A fiataloknak szánt pénzt ettől függetlenül szokás átadni a jókívánságot is magában rejtő díszes borítékban – közeli hozzátartozók esetében illendő a meghívottaknak személyenként legalább 20 ezer forinttal kalkulálni.
Sorban állás nősülésért
Nehéz a dolga annak, aki manapság nősülésre adja a fejét Nyíregyházán. Nem elég, hogy megveszi a gyűrűt, felfogadja a vőfélyt, lefoglalja az éttermet – Nyíregyházán azért is meg kell küzdenie, hogy egyáltalán bejusson az anyakönyvi hivatalba. Hogy bejegyeztethesse a menyegző dátumát.
A hivatal hétfőn, szerdán és pénteken tart fogadóórát, de az elszántak már előző nap hajnalban elfoglalják helyüket az ajtó előtt. Van, aki széket is hoz, könyveket, újságokat, de van, aki csak úgy, zsebre dugott kézzel jön. Egyvalami közös bennük: mindegyikük mögött ott áll egy kicsi, de jól szervezett csapat, melynek tagjai meghatározott időben váltogatják egymást a sorban. Egy ember ugyanis egyedül nehezen bírná ki a huszonnégy órás tortúrát.
Még ha kocsival meg lehetne közelíteni a hivatalt! Egy fűtött autóban azért mégiscsak más, abban huszonnégy órát is vígan kibír az ember. Már ha vissza tudja tartani – mert az udvarban természetesen nincsen vécé. Autóval azonban megközelíthetetlen a hivatal, hiszen egy sétálóutcából nyílik. Amúgy se tető, se villany nincs az udvarban, de minek is lenne, hiszen mínusz öt fokban vagy szemerkélő esőben kinek volna kedve hajnalig könyveket lapozgatni? Marad hát a szobrozás. Meg a reménykedés, hogy holnap talán beírják az esküvő várva várt dátumát. De ez egyáltalán nem biztos. Megeshet, hogy azt az időpontot az előtte álló már lefoglalta. Sőt, szinte biztos, hiszen majd’ mindenki szombat délután, lehetőleg egy és öt óra között, s természetesen májusban szeretné ölbe kapni álmai asszonyát.
A szőrös szívű hivatalnokok erre azt mondják: a sorban állás szinte törvényszerű minden nagyobb városban, ahol egy, legfeljebb két házasságkötő terem található. Ráadásul korántsem csak a romantika kedvéért akar mindenki délután öt körül házasodni. Annak nagyon is materiális okai vannak: nem mindegy, hogy a násznépet déli tizenkettőtől vagy csak tizenhét órától kell etetni-itatni. A minap én is beálltam a sorba, s a várakozóknak előadtam az imént hallottakat. Hideg volt, fújt a szél, engem pedig szó szerint elküldtek a fenébe. Mert a hivatalt mégse küldhették melegebb égtájakra…