Eltévedt palánták

Állok némán és bámulom az üres asztalt, ahová minden szombaton kirakta zöldségeit, néhány szem almáját, birsét meg a tojásokat. Mindig mosolygott, pirospozsgás arcán alig voltak ráncok, pedig már közeledik a nyolcvanhoz. Nem látszott rajta, hogy valami bántja.
– Csoda, hogy eddig is bírta – rázza a fejét kofa szomszédja. – Én már régen megzavarodtam volna, ha olyan helyzetbe kerülök, mint ő. Fölnevelt három gyereket, mindegyiket kitaníttatta, diplomát adott a kezükbe. Most meg öregségére egyedül van, a szomszédék vásárolnak be neki. De hát ez az élet rendje, az én gyerekeim is kirepültek, elköltöztek a faluból. Nincs rájuk egy rossz szavam se, két-három hetente meglátogatnak, nagyobb ünnepeken, karácsonykor együtt a család. Ott is alusznak nálam, alig férünk el a két szobában. Én csak akkor vagyok nyugodt, amikor látom mindegyiket.
– Bözsike néni is ilyen családra vágyott, ugye? – nem is tudom, miért kérdeztem rá, pedig sietnem kellene a bevásárlással.
– Neki is szép családja van, az urával jól éltek, soha nem hallottam, hogy veszekedtek volna. Csendes szavúak voltak mind a ketten, nem szóltak bele sohase a gyerekek dolgába. Amikor a nagyobbik gyerek megnősült és elköltözött Nyíregyházára, ide háromszáz kilométerre, fájó szívvel, de tudomásul vették. Aztán a középső gyerek is megnősült, egy pesti lányt vett el. Akkor megnyugodtak, hogy azok majd közelebb lesznek, hiszen az a hatvan kilométer nem távolság a mai világban. Eleinte jöttek is látogatóba, hozták a kis unokát. Bözsikével madarat lehetett volna fogatni, kézen fogva vezette a kislányt mindenhová, dicsekedett vele. Aztán egyszer csak a fia egyedül kezdett hazajárni. Nem jött hozzájuk többé se a menye, se a gyerekek. Ennek már húsz éve. Sokáig nem mondta el Bözsike, hogy miért csak a fia jön. Nem is tőle, hanem a sógornőjétől tudom az igazságot. Képzelje, egy vasárnapi ebédnél a macska beszaladt a konyhába, egérrel a szájában. Bözsike menye fölugrott, kiszaladt, pedig az apósa akkorát rúgott a macskába, hogy az udvarra repült! Ez a látvány úgy megviselte a fiatalasszonyt, hogy azóta soha többet nem jött el hozzájuk. Elmondta őket mindenféle rendetlen, piszkos embereknek, pedig a lakásban nem is volt egér. Persze, mert az ő szülei lakótelepen élnek, és az anyja tisztaságmániákus. Soha nem volt munkahelye, egész nap otthon van, és azt a kis lakást nyalja-falja.
– Nem hiszem el, hogy ilyen piti dolog miatt maradtak abba a látogatások!
– Pedig elhiheti. Utána a menye még a kislányt se engedte el a nagyszüleihez. Aztán megszületett a második gyerek is, azt egy ideig csak fényképről ismerte Bözsike. Először akkor jött el hozzájuk, amikor tizenhat éves lett. Tudja, mennyire bántotta ez őket? Nálam egész nyáron itt nyaraltak az unokáim, hozzá meg csak a nyíregyházi gyerekek jöttek el, mert a lányának egy se született. És tudja, mi az érdekes? Mind a négy unokájáról áradozott, arról a kettőről is ugyanolyan szeretettel mesélt. Mutogatta a fényképeiket, részletesen elmondta, mikor, mit csinálnak, hová mennek tanulni, és dicsekedett velük. Mert amikor megjött a fia, csak az unokákról kérdezték, az asszonyról nem. Az a gyerek még nincs ötvenéves, de úgy néz ki, mint az apja, annyit emésztette magát. Eleinte mindenféle hazugságot kitalált, hogy miért nem jön vele a felesége. Bözsikét is nagyon bántotta a dolog, de nem szólt egy szót se, nem akarta elmarni fiát az asszonytól. Húsz éve nem találkozott már a menyével, de ahányszor meglátogatja a fia, mindig küld neki valamit a konyhára, felpakolja zöldséggel, tojással, disznóhússal. Névnapra, születésnapra, karácsonyra mindegyiknek ajándékot küld. Ők meg elfogadják. De nehogy visszamondja neki, amit tőlem hallott!
Megrázom a fejem, s közben arra gondolok, bárcsak rákérdezhetnék a ritkán látott unokákra, a menyére. Ha tavasszal megint itt állna, akkor újra tőle venném a palántákat, amiket mindig régi Szabad Földekbe csomagolt.