Családi tücskök és hangyák

Megéri elsőként születni a családba! – erre a következtetésre jutott e sorok írója (aki mellesleg elsőszülött) a Science folyóiratban közölt kutatást olvasva. Norvég kutatók állítása szerint ugyanis az elsőszülött gyermekek 2,3 ponttal magasabb eredményt érnek el intelligenciateszteken, mint fiatalabb testvéreik. Noha ez a különbség látszólag csekély, a továbbtanulás során, a felvételi esélyeket mérlegelve ez akár 30 százalékos előnyt jelenthet az elsőszülöttnek.

Érkezési sorrendben
Szó sincs azonban arról, hogy a „későn érkezők” életre szóló hátrányt szenvednének – figyelmeztetnek a tudósok. A családban mindenkinek megvan a helye; amennyiben egy szerepet már betöltöttek, az újonnan érkező családtagoknak olyan más szerepet kell keresniük, amellyel figyelmet vívhatnak ki maguk számára. Az elsőszülött gyakran a helyzetéből fakadóan kicsit „szülőhelyettesítő” is, fegyelmezettebb, szorgalmasabb és intelligensebb fiatalabb testvéreinél – ő lenne a mesebeli hangya családi megformálója. A kisebbek pedig más szerepet keresnek maguk számára saját személyiségük kibontakoztatásához, s a 2,3 pontos intelligenciakülönbséget „behozhatják” más területeken, egyéb pozitív tulajdonságokkal.
Hiába „erőlködnek” a szülők, s nevelik ugyanolyan szellemben gyermekeiket, a genetikai örökségen kívül igenis hatással van utódaik személyiségfejlődésére a születési sorrend. Tetszik, nem teszik: az elsőszülött gyermek kortól, kultúrától függetlenül mindig is megkülönböztetett helyet foglal el családjában. Az ő születését, első életéveit még osztatlan figyelem és érdeklődés kíséri. Na meg persze szülői rutintalanság is! Nála még minden apró kis piros pörsenés megjelenésénél azonnal orvost hívunk, és naponta gondosan feljegyezzük az elfogyasztott anyatej mennyiségét. Az elsőszülöttet erős megfelelési vágy hajtja, sikereit azonban gyakran ő is, környezete is természetesnek veszi. Mivel rutinja van a kisebbek irányításában, gyakran válik belőle társasági hangadó, vezető személyiség.
A másodszülött (és a későbbi gyerekek) körül minden könnyebben megy. Általában igaz rájuk, hogy kevésbé szorongóak, „jobbak az idegeik” és lazábbak. Kevesebb osztatlan figyelem jut rájuk, ezért például a babakorukról készült fotók nem töltenek meg harminc albumot, csak kettőt – ennek azonban az a könnyebbsége is megvan, hogy jobban el tudják foglalni magukat, nem kell mindig szórakoztatni őket, és arra sem éreznek kényszert, hogy ők maguk mindig szórakoztatók legyenek. Mérhetetlen teljesítménykényszer sem hajtja őket.
Ha a második gyereket újabb követi, a kicsiből középső testvér lesz. A középső gyerek gyakran folytonos szerepkeresésben van az okos nagy és az aranyos kicsi között. Nemegyszer harsány rosszaságával igyekszik felhívni magára a figyelmet, míg mások csendessé, visszahúzódóvá válnak, megszokják, hogy rájuk jut a legkevesebb speciális figyelem. Szerények, nem követelőznek, az igényeiket gyakran még maguknak sem fogalmazzák meg.

Bugyutára vett kicsik
A legkisebb gyereket kényezteti el legkönnyebben a családja. Bekötik a cipőjét, nevetnek a butaságain is. Ha az illető gyerekként gyakran bűvölte el környezetét a legkisebb jogán, felnőttként is vágyik arra, hogy szerepléseivel, humorával rivaldafénybe kerüljön. A legkisebb gyerek általában nem túlságosan törekvő (akárcsak a tücsök), ellenben lazább és kezdeményezőbb idősebb testvéreinél.
Mielőtt túl komolyan vennénk a fenti gyermektípusokat és mondjuk egyenesen lustának kiáltanánk ki a legkisebbeket, álljon itt a végén néhány ellenpélda! Charles Darwin, A fajok eredetének szerzője ötödik volt hat gyerek között. Nicolaus Copernicus lengyel születésű csillagász – aki meghatározta, hogy a Nap, és nem a Föld a bolygórendszer központja – négy gyermek közül a legfiatalabbként nőtt fel. A matematikus és filozófus René Descartes három közül a legkisebb volt.

Elsőké a Nobel-díj
Kiszámolták: az elsőszülöttek több tudományos Nobel-díjat kaptak. De azt is megfigyelték, hogy inkább az aktuális ismeretek továbbfejlesztéséért, mintsem felborításáért kapták. Vagyis szorgalmasak voltak inkább, mintsem lázadók.
Mi a tanulság tehát a születési sorrendben? Az, hogy egyáltalán nincs tanulság.

Képzeletben üvöltő szelek
Ha a világ kietlen és szeretetlen, a testvérek szövetsége válik a legértékesebb emberi kapoccsá. Az angol papkisasszonyok, a Brontë nővérek nem csak arról híresek, hogy egyikük, Charlotte megírta a Jane Eyre című regényt, húga, Emily pedig az Üvöltő szeleket.
A négy félárva testvér – eredetileg ugyan hatan voltak, de két nővérüket időnek előtte elvesztették, mivel egy rideg leánynevelő intézetben halálos kórt kaptak a nélkülözés és az egészségtelen körülmények miatt – azzal élte túl a sivár gyerekkort, hogy közös fantáziavilágot varázsolt magának. A három leányzó – születési sorrendben Charlotte, Emily és Anne –, valamint bátyjuk, Patrick kitalált birodalmakban szőttek kalandos történeteket, s ezeket nemcsak mélyen átélték, de papírra is vetették. Azt szokás mondani, hogy ők teremtették meg a ma oly divatos szerepjátékok ősét. Az anglikán pap családjában anya nélkül nevelkedő leányzók saját mesevilágukban végzetes szerelmeket, egetrengető szenvedélyeket éltek meg, pedig a valóságban nemigen tapasztalhatták meg a viharos érzéseket. Ketten közülük magányos vénkisasszonyok maradtak. Charlotte sem járt jobban: ő ugyan 37 esztendősen szófogadóan férjhez ment apja segédlelkészéhez, ám már a házasság első évében belehalt a terhességébe.
Angria – így hívják azt a képzeletbeli országot, melyet a testvérek megálmodtak maguknak. Később Charlotte formálta kisregénnyé a fordulatos, nagyvilági angriai életet, mely amolyan vágyálom lehetett az angliai nevelőnő egyhangú napjaihoz képest. Az angriai história egyik főszereplője például egy ifjú hölgy, aki egy szeszélyes opera-énekesnő és egy gróf törvénytelen leánya. S mi más körül bonyolódhatna a történet, mint hogy ez a szegény ifjú hölgy hogyan veszíti el az ártatlanságát…
A Brontë nővérek annyira komolyan vették a testvéri szövetséget, hogy kezdetben műveiket közös álnév alatt jelentették meg. Verseskönyvükből ugyan csak két darab kelt el, de nem adták fel. Szegény Emily – elhanyagolt középső gyerekhez illően – később húga, Anne írásával egy kötetben adta ki az Üvöltő szeleket. A halálon túli végzetes szenvedélyről szóló regény olyan jól sikerült, hogy mindjárt feltűnést keltett. Mivel azonban senki sem hitte el, hogy egy zárkózott aggszűz ilyen mélyen érezhet, az olvasók Emily bátyját sejtették az írói álnév mögött.