Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Lehet, hogy nem fog velem egyetérteni, de én bizony nagyon rossz véleménnyel vagyok a mai fiatal nőkről. A saját unokáimról is. 78 éves, nyugdíjas vasutas vagyok, felneveltem egy fiút. Sajnos fiatalon meghalt, a családja velünk maradt.
A gond a két félárva unokámmal van. Ők nem úgy viselkednek, ahogy kellene. A nagyobbik 24 éves, a kisebb 22. A menyem egyedül, illetve a mi segítségünkkel nevelte őket a fiam 16 évvel ezelőtt bekövetkezett halála óta. Nem ment újra férjhez, nem adott mostohát a gyerekeinek. Én ugyan próbáltam az apai szerepet betölteni, de ezzel csak azt értem el, hogy nem nagyon szeretnek az unokáim. Pedig nekem az volt a legfontosabb, hogy ők el ne zülljenek, mint olyan sok mai lány. Mivel velünk laktak, megköveteltem tőlük a rendet. Házimunkát kellett végezniük, ellátni az állatokat meg a kiskertet, és amíg a 18-at be nem töltötték, iskolai rendezvények kivételével sehova sem mehettek. A lányok elvégezték az iskolát, az egyik leérettségizett, a másik szakmát tanult.
És akkor valósággal megbolondultak! Már nem fogadtak szót, a munkát csak tessék-lássék végezték el, egy darabig hazaadták a fizetésüket, de aztán hol egy cipőre csíptek le belőle, hol fodrászra. És egy héten többször is szórakozni jártak. Nem mondhatom, hogy sokszor ütöttem meg őket, de akkoriban bizony elcsattant egy-egy pofon, főleg, ha még feleseltek is. Aztán tavaly nyáron, egyik délután az orvosi rendelőből arra mentem haza, hogy elköltöztek. Az anyjuktól és a nagyanyjuktól elbúcsúztak, de tőlem egy szóval sem. Beköltöztek a megyeszékhelyre, albérletet vettek ki. Az anyjuknak havonta küldenek pénzt meg felhívják, de én azóta sem láttam őket. Hogy élnek, kivel vannak, mit művelnek, nem tudom. A feleségem szerint én voltam a túl kemény. Önnek is ez a véleménye?
Üdvözlettel:
Nándor

Kedves Nándor!
Kezdem az elején: valóban nem értek egyet a mai fiatal nőkről alkotott ítéletével. Pontosabban vannak rosszak is meg jók is, meg olyanok, akik néha rosszak, máskor jók, mint a legtöbb ember. Az ön két lányunokájában semmi különösebben rossz vonást nem vélek felfedezni. Hát igen, megelégelték a nagypapai szigort.
Nem vitatom, hogy ön jót akart, tisztelem is, amiért gondoskodott unokáiról. De úgy látom, itt elsősorban generációs szakadékról van szó, méghozzá mélyről. A mai világban hogy is lehetne erőszakkal elzárni fiatal lányokat az élettől? Várható volt, hogy fellázadnak. Most már ne foglalkozzon azzal, hogy mit csinálnak. Felnőttek, élik az életüket. Inkább tegye meg az első lépést feléjük, üzenje meg nekik, hogy a kapuja mindig nyitva áll előttük. És az első találkozáskor csak a szeretet szavait vegye a szájára.
Üdvözlettel: