Rabul ejt egy szenvedély

Nekem még autóm sincs; minden pénzemet kardokba, puskákba fektettem – hallom a szenvedélyes gyűjtők jellegzetes mondatát Péterváry Istvántól. Hatvanegy országból származó, 650 darabos kollekcióját az egri vár Dobó bástyájában csaknem hatvanezer néző láthatta az elmúlt két és fél évben. A világ fegyverei című kiállítás olyan volt, akár egy kis hadtörténeti múzeum – a magyar középkori vitézek fegyverzetét éppúgy bemutatta, mint a szamurájkardokat.
Hétesztendős sem volt Péterváry István, mikor elkezdte a gyűjtögetést. Akkor, az ötvenes évek végén 50 fillérért – egy fagyi áráért – még szuronyokat, kardokat szedhetett össze. Egy napon azonban a nevelőapja büntetésből kidobta a rossz tanuló féltve őrzött kincseit: szuronyokat, jelvényeket, kitüntetéseket. S akkor felébredt a dac a fiúban! Elhatározta, hogy nemcsak az elvesztett tárgyakért kárpótolja magát, de annál még sokkal többet szerez. Nos, sokszor ez a dac a szenvedély alapja…
A régiségek gyakorlott gyűjtögetői romantikus korszakukat az 1950–60-as években élték, ekkor még kis szerencsével igazi ritkaságokra tehettek szert például a MÉH-ben vagy a falusi udvarokon, padlásokon kutakodva. Régi tányérokra, tulipános ládákra éppúgy rábukkanhatott a kincskereső városi, mint elfelejtett fegyverekre. Igazi aranybánya volt a bizományi áruház is, ahol úri lakokból származó értékes bútorokat árultak fillérekért. A hetvenes évekig az erdők tele voltak második világháborús vagy épp 1956-os katonai felszereléssel. Aki ekkor vásárolt valamit, még nem befektetési, pénzmentési célból tette, inkább hobbiból, kedvtelésből.
Sokszor a szerencse segítette hozzá a gyűjtőt egy-egy lelethez. Péterváry Istvánnal megesett, hogy egy parasztporta udvarán furcsa kacsaitatóra lett figyelmes. Kiderült, hogy a gazda egy grófi kastélyból „mentett”, ezüstveretes pajzsba löttyintett naponta vizet a baromfinak.
Máskor meg egy kecskét kellett megvásárolnia azért, hogy hozzájusson a középkori kardhoz: a vasat azért szúrták a földbe, hogy kiköthessék hozzá a jószágot – a fegyvergyűjtő csalafintán a kecskéért kínált pénzt, így olcsóbban megúszta.
Akad, aki műkincsekre költi pénzét – mások pedig nemesfémből vert érmékre. Ez is jó befektetés, hiszen, a bélyeggel ellentétben, megtartja, sőt növeli az értékét. – A vásárlóink kilenctizede a gyűjtők közül kerül ki – magyarázza Adamovszky István, az Adamo licit nevű cég egyik vezetője. Ők maguk is gyűjtők, s bár családi vállalkozásuk nem erre épül, hobbiból kedvvel adják-veszik az érméket. Különlegességnek számít egy római kori pénz vagy egy I. István korában vert érme, ám sokszor nem a kora szabja meg a tárgy árát, hanem az, hogy sok vagy kevés akad-e belőle. Így érhet például egy 1800-as évekből származó osztrák aranydukát 35-40 ezer eurót – ami nem kevesebb, mint 10 millió forint.
A numizmatikus egy hétköznapi darabban is meglátja az értéket: az 1956-os forradalom emlékére vert 50 forintosunkat például két éve a világ legszebb érméjének választották. Aki ilyet csörget a zsebében, ne költse el!

Könyvtár az élet!
Gyűjtésre születni kell. Ha gyűjtőhajlamú apával áldott meg a sors, majdnem biztosan te is belekerülsz az örvénybe – ami vagy lehúz, vagy kidob. Az utóbbi történt meg veled. Pedig abban nőttél fel, hogy apád gyűjti a könyveket. Minden könyvet. Első kiadásokat, díszkiadásokat, minikiadványokat, dedikáltakat, hasonmásokat, szerzői sorozatokat, szépirodalmat, filozófiát, képzőművészetet, technikatörténetet, népművészetet, fotóalbumot, útleírást, sporttörténetet, földrajzi atlaszokat, politikai írásokat, történelmi összefoglalókat, karikatúraalbumot, antropológiát, szociológiát, pszichológiát, anekdotagyűjteményt, bekötött Nyugat-évfolyamot, szamizdatot, memoárokat, verseket, drámákat, balladákat, novellákat, opera- és balettkalauzt, irodalomtörténetet, régészeti leírásokat, ógörög aforizmákat, zsidó viccgyűjteményt, Bibliát, Koránt, maláj Buddha-katalógust… és így tovább. Ha olyan otthonban éltél, ahol minden szobában, az előszobában, a gardróbban, a konyhában és a spájzban is könyvek tornyosulnak – gyerekkorodban olyan tizenegyezer darabnyi –, hát kizárt, hogy ne szeresd meg az olvasást.
No de a gyűjtést?! Kislánykorodban a szalvétaőrület járta. Kezdted is egy szolid kis kollekcióval. Aztán apukád csupa szeretetből és segítőkészségből hordani kezdte neked a szalvétákat. Először csak hetente, aztán már naponta hozta a szebbnél szebbeket. Akkor ezt abbahagytad. Volt még egy-két felbuzdulásod, de lagymatag hozzáállásoddal, csekélyke bírvágyaddal esélyed sem volt arra, hogy gyűjtő lehess. Bánod-e? Inkább nem.

Háború Hitler festménye körül
Amennyiben nem vagyont érő műkincsekre, csak „filléres” apróságokra vadászik az ember, rábukkan a Vatera nevű világhálós piactérre. Aki óvatosan kezdi a tapogatózást, előbb a Kinder-tojások összerakható játékaira lel rá – háromezer forintért egész halmot árulnak a Barbie babás szériából.
Rácsodálkozunk arra a fickóra is, aki képes licitre bocsátani egy emlékkönyvre való (használt!) lakatot 800 forintért. Meg arra, aki egy 200 forintos hűtőmágnest küldene vevőjének 300 forint postaköltségért.
Egy józanabb eladó gyűjteménybe kínálkozó, régi, réz borotválkozószettet kínál. Egy másik pedig fájó szívvel bár, de 150 ezer forintért megválna japán kardot formázó, ezüstbetétes tollától.
Ha tovább böngészünk a Vatera virtuális piacán, igazi történelmi leckében lehet részünk. Potom 800 forintért munkásőr-kitüntetést vehetünk, 1500-ért megkapjuk az „Ifjúság a szocializmusért” KISZ-elismerés mindhárom fokozatát, s ha van még 300 forintunk, a Magyar Népköztársaság Úttörője jelvényt is a szívünk fölé tűzhetjük.
Nézegethetjük aztán a II. világháborús tábori posta húsvéti lapját, melyen egy vidor nyúl bomba helyett festett tojásokat dobál a repülőgép fedélzetéről. A licitre bocsátott tárgyak közt amúgy egymást érik a náci hadsereg használati tárgyai. A „német birodalmi mélytányérért”, amiből az SS-katonák a levest kanalazták, 21 ezer forintot remél tulajdonosa, a wehrmachtos, egyébként lyukas üzemanyagkannáért viszont csak ötezret.
Az igazi döbbenet azonban egy Adolf Hitlernek tulajdonított vízfestmény. Berlinben vásárolta egy gyűjtő, de megválna tőle negyedmillió forintért – a „mű” ugyanis családi háborúságot okozott. Az akvarell egy falusi sikátort ábrázol, és egészen tűrhető. Az elhíresült piktor legalábbis jobban tette volna, ha festegetéssel tölti a negyvenes éveket…