Drogon innen, drogon túl

Vanda alig múlt huszonnégy, de élete bugyrai matuzsálemi kor lenyomatát hagyták arcán. Minden a gyerekkorában kezdődött, amikor szülei elváltak.
– Apám ideggyógyász főorvos, anyám művész volt. Egyikőjük sem volt igazán sikeres, de maximalista tempót diktáltak. Még nekem is – meséli a lány, miközben az órájára pillant: két óra múlva csoportos terápiát vezet drogfüggőknek. – Anyámék sem önmagukkal, sem velem nem voltak elégedettek. Nekem a két tannyelvű gimnázium tetszett, mégis a közgazdaságiba írattak. Utáltam, de meg kellett felelnem. Abban is, hogy csak rövidre nyírt hajat viselhettem. Szégyelltem magam.
– Mi volt az a változás az életedben, ami a drog felé sodort?
– Egyrészt az iskola, ahol vagány társakkal ismerkedtem meg. Másrészt a szüleim válása tízéves koromban. Anyám gyógyszerfüggő volt. Altatók, nyugtatók, fájdalomcsillapítók dögivel. A kritikus időkben, először ötödikes koromban, nekem is adott a kedélyjavítókból. Pszichiáterhez vitt, aki a depresszió elleni szert is felírta nekem. A saját bogyóim mellett aztán elszívtam az első füves cigit a suli vécéjében...
Vanda kálváriája ezután csúcsosodott. Beszúrta az egyik szert, vérmérgezést kapott. Ebből felépült, de jött a heroin, a kokain. Ha nem volt anyag, lopott a barátjával, csak hogy meglegyen a pénz a szerre. Valaki mindig szállított. Rendőrségi ügyek következtek. Vanda viszont költözni akart Jocóhoz, a harmincas, heroinista történészhez, akit orvos szülei kitagadtak. Jocónak egy idő után már nem volt mit eladni. Lopni sem volt ereje.
Jocó rosszul lett a saját születésnapján, rángatózott, de mire a mentők kiértek, meghalt. Droghalál. Tipikus eset. Vanda gyászolta a barátját, ezért egyre többet szúrta magát, gyógyszereket szedett be és ivott rá.
– Feküdtem a kanapén, bámultam a tévét. A végén már annyira rossz bőrben voltam, hogy csak a magam mellett tartott vödörig szédelegtem el, abba pisiltem és hánytam. Nem is léteztem, magatehetetlen nulla voltam – folytatja ismét az órájára pillantva. Felkavarják az élmények. – Menekültem önmagam elől. Öngyilkos lettem. Nem sikerült. Az Országos Pszichiátriai Intézetben kezeltek fél évig. Elvoltam a  lila ködben. A kezelő pszichiáterem azt mondta, egyedül Komlón a Leo Amici Alapítvány segíthet.
– Segített a terápiás kezelés?
– Kezdetben hülyének tetettem magam, de lehet, hogy az is voltam. Gondolkodni nem akartam. Mindenkit kiröhögtem, kigúnyoltam. Utáltak. Aztán jött a munkaterápia, ami sikerélményt adott. Kezdtem érezni, valamit én is érek. Majd lassan a társaim is elfogadtak. Jó érzés volt újra embernek lenni. Szerek nélkül. Tisztán. Közel két évet töltöttem Komlón. Ha az Amici alapítvány nincs, én sem lennék.
– Milyen volt a kinti életed? Boldogultál egyedül?
– Az elején nem. Sokat bizonytalankodtam és féltem. Aztán munkát vállaltam. Bíztak bennem anyámék is. Közben főiskolára jelentkeztem levelezőn. Gyakran hallgatok zenét, színházba járok, kiállításokra, és drogosoknak csoportterápiát vezetek. Ez jó. Többé nem szeretném elveszíteni az agyam. Fő célom: józannak maradni. Akkor ura lehetek önmagamnak, és másokon is segíthetek…