Kinek mondjam el?

Kedves Ágnes!
Leírom történetem, hátha mások is okulnak belőle. Szülővárosomban élek, itt lettem egy vállalat  egyik vezetője. Rengeteget dolgoztam, mindig a munkám volt az első – tudta ezt a családom is. Még ötvenévesen is tanultam.
Egyszer csak átalakult a vállalat, és én, 53 évesen, feleslegessé váltam – 30 év után. Előrehozott nyugdíjba mentem. Úgy éreztem, összedőlt a világom. Megbetegedtem és egyre rosszabbul lettem. Magas vérnyomás, iszonyú fejfájás kínzott. Ágyba, majd kórházba kerültem. Így ment ez két hosszú évig. Az orvosok azt mondták, változtatnom kell, mert végzetessé válhat az állapotom. Lassan kikeltem a betegágyból és mozogni kezdtem. Kertes házban élünk, hát férjem segítségével kialakítottam egy konyhakertet fóliával. Palántáztam, vetettem, trágyáztam. Lakkozott körmöm letört, csinos frizurám egyszerűbb lett – de visszatért az életkedvem! Felnőtt fiaim csak néztek, nemigen értették, mi történik. De amikor eljött a nyár, szatyorszám vitték a paradicsomot, a paprikát, a gyümölcsöt. A következő évben megterveztem az előkertem, virágokat ültettem. Tavaszszal nyílik a tulipán, a jácint, most virul a rózsa, a dália. Édesapám kertész volt, most emlékezetembe idéztem mindent, amit tőle láttam. Mindenki dicséri a kertem.
Barátnőim, fiaim, férjem pedig nem győznek csodálkozni, mennyire megváltoztam. Szép ruháim, kosztümjeim, magas sarkú cipőim már csak ritkán kerülnek elő. Más lett a fontos: az egészség és az élet. Eltűnt a fejfájásom, rendben van a vérnyomásom, bírom a munkát és jó a kedvem. A korai nyugdíjazásba majdnem belehaltam, de ma már – tíz év után – ajándéknak tekintem. És még valamire rájöttem: soha nem lett volna szabad a munkahelyemet a család elé helyeznem!
Üdvözlettel:
„Fordul a sorskerék” jelige

Kedves Asszonyom!
Igazán örömmel olvastam levelét és egyetértek: sok tanulsággal szolgál. Például azzal, hogy nagyszerű, ha valaki saját hajánál fogva kirántja magát a bajból. Mert ön ezt tette, sikerrel. Aztán: ha túlságosan beleéljük magunkat abba, hogy nélkülözhetetlenek vagyunk, fájón szembesülhetünk az ellenkezőjével. És: valóban nem éri meg gyerekeinket, családunkat háttérbe szorítani a karrier vagy akár a sok munka miatt.
Egyszer egy híres lelki gondozó mondta: „Sok jelentős, nagy pályát befutott emberrel beszéltem, aki életútja vége felé járt. Egyik sem mondta, jaj, miért nem dolgoztam többet! De majdnem mindenki mondta, jaj, miért nem voltam többet a szeretteimmel!” Sokan nem lelik a helyüket, ahogy kikerülnek a munkahelyi világból. Ön azonban ismét célt és értelmet talált magának. Gratulálok hozzá.
Üdvözlettel: