Nem mind arany

Aztán el is feledkeztem róla.
De hogy kezembe akadt megint, megnéztem alaposabban. Döbbenten láttam: jár. Mióta mobiltelefonon nézem az időt, nem volt az én karomon óra, de arra még emlékszem, hogy az én óráimat időről időre fel kellett húzni. Vagy elemet cserélni bennük. Ez meg ketyegett vidáman, isten tudja, mennyi idő óta.
Kíváncsivá tett az örökmozgó óra. Vettem hát a lupét, a kis nagyítót, s a számlapra hajoltam. A sárga korona tűnt fel először a tizenkettes szám alatt, majd a márkanév is: Rolex. Valami rémlett, mintha hallottam volna már ilyet. Bekapcsoltam a számítógép kereső programját, s bepötyögtem a márkanevet. Kijött vagy ezer találat, de nekem elég volt egy is.
Mert mit olvasok? A világ egyik vezető márkája, az árveréseken százezreket adnak érte. Mit tagadjam, megszédültem kicsit. De láttam én már karón varjút, hívom a kollégámat, aki óraügyben verhetetlen. Mond hideget is, meleget is. Ha valóban Rolex, megfogtam az isten lábát. De vigyázzak, mert hamisítják. Az utánzat meg fabatkát se ér.
Most mit tegyek? Szombat van, a szaküzletek zárva, a szomszédok meg annyit értenek az órához, mint én. Vissza hát a számítógéphez. Tanulmányozom az ott látottakat, semmi kétség, az én órám is pont olyan, mint azok. A számok helyett apró aranykörmök közé szorított drágakövecskék, a mutatók mélysárga aranypálcikák – azt hiszem, megér ez az óra egymilliót is. Csak ez a rideg fémperec ne volna rajta.
Bár mindegy, úgyse fogom én hordani. Eladom. Vásárolok egy pompás kis motorcsónakot, elviszem a párom a Balatonra – de az is lehet, hogy megveszem a rég kinézett Tisza-parti telket.
Harmadnap aztán bekopogok vele egy szaküzletbe. Mondom, hogy örököltem egy órát – megbecsülnék? Az órásnő vet rá egy pillantást, és flegmán azt mondja: utánzat, annak is gyenge. Állok előtte bambán, mondanám, dehogy utánzat, hát a gyémántok benne, meg az aranymutatók! De nem mondok semmit, nincs kinek. Nem ért ez a nő az órákhoz. Majd megmondják a bizományiban!
Ám ott is csak a vállukat vonogatják. Hogy ez bizony hamisítvány. Egyébként is túl kopott. Még hamisítványnak is túl kopott.
– Csoda? Ki tudja, hány autó ment keresztül rajta? – kelek a védelmére.
– Kérem, egy igazi Rolex sose lesz ilyen kopott! – néz rám gőgösen a becsüs, aztán még jobban megforgatja bennem a kést. – De ha annyira meg akar szabadulni tőle, adhatok – gondolkodik el itt egy picit – nyolcszáz, no jó, ezer forintot.
Nyeltem egy nagyot, felmarkoltam a pultról az órát, és bezártam magam mögött az ajtót. Az illendőnél talán kicsit hangosabban, de ki ne dühödne fel ennyi becsmérlő szót hallván?
Azóta se mutattam meg senkinek. Pedig már kérték, meg is vennék. Dehogy mutatom! Még kiderülne, hogy igazi. Hogy válnék meg akkor tőle?