Búban bajnok a magyar

Valóban velünk született adottság lenne a búskomor néplélek? A Demos Magyarország Alapítvány kutatói nemrégiben Magyar Fitnesz címmel egy tanulmányt készítettek arról, vajon mit is kezdhetnénk az ország boldogtalanságával. Kollányi Zsófia, Ágoston László és Liska János többek közt azt boncolgatta: miért sikk nálunk panaszkodni, miért nézzük tehetetlenül sorsunk rosszra fordulását, s miért szalasztjuk el sorra a változó világ kínálta lehetőségeket?
Semmiképpen nem genetikai adottságról van szó, de a borúlátó szemlélet igen mélyen gyökeredzik bennünk – magyarázzák a kutatók. Az elmúlt negyven évben nem volt ildomos dicsekedni, mert a sikeres, netán vagyonos ember gyanússá vált. Amolyan panaszkultúra a miénk. Vagyis elégedetlenkedve szemléljük az életünket, és ha megkérdeznek, még sötétebbre festjük a képet.
Vajon miért van, hogy nemcsak a kontinens nyugati felén élők, de már a szlovákok, sőt a románok is bizakodóbban tekintenek a jövőbe? A szocializmus utolsó évtizedeiben mi voltunk a „legvidámabb barakk”, ahol már a piacgazdaság elemei tünedeztek fel. A szakik élvezték a főállásuk biztonságát, de emellett géemkázással, fusizással szereztek egy kis pluszpénzt.
A viszonylagos szabadság és jólét évei után a várva-várt rendszerváltás azonban nem hozta el a tejjel-mézzel folyó Kánaánt. Sőt, nem hozta el az uniós csatlakozás sem, pedig csodaváró hangulatban fogadtuk.
A kutatók szerint a középkorúak jó része a mai napig nem tud felocsúdni a rendszerváltás sokkjából. Kudarckerülők lettünk, csalódottságunk céltalansággal, tehetetlenséggel párosul. Nem vagyunk hajlandók elköltözni egy munkahely reményében, nem tanulunk nyelveket, csak tétlenül rettegünk az állástalanságtól. Szociális biztonságra vágyunk, de sikknek számít kibújni az adófizetés alól, és belevaló fickónak tartjuk azt, aki indokolatlanul leszázalékoltatta magát.
Nem gondolják a kutatók sem, hogy egy csapásra sikerül kimásznunk a hullámvölgyből. Azt viszont nem kerülhetjük el, hogy végre a tükörbe nézzünk, és szembesüljünk azzal: sorsunkért, netán kudarcainkért jórészt magunk vagyunk a felelősek. Biztató, hogy a fiatalok már boldogabbak, mint a korosak. A boldogságot persze ne úgy képzeljük, hogy egy bárányfelhőn ülünk és lógatjuk a lábunkat. E remek lélekállapot ugyanis inkább kiérdemelt jutalom – cserébe az áhított cél érdekében tett erőfeszítéseinkért.
A Demos kutatói kiötölték, miként kéne átalakítani az oktatást, hogy ne csupán adathalmazokat biflázzanak a diákok, hanem megtanulják kamatoztatni készségeiket, s feltalálják magukat a változó körülmények közt. Fontos volna megerősíteni a helyi civil közösségeket, már csak azért is, mert ezek pályázhatnak az unió támogatásaira. Azon is törték a fejüket, hogyan csempészhetnénk vissza a humort, a mosolyt az életünkbe, hogy ne a lógó orrú emberek országaként bámuljanak minket a turisták.
A borús néplélekre és a globális felmelegedésre való tekintettel javasolják, hogy vezessék be újra a sziesztát, amely a második világháború előtt megszokott volt nálunk. Egy jó délutáni szunyálás után tán csak vidámabban nyitjuk rá szemünket a mi kis hazánkra…