Brit tudósok kutatása

Brit tudósok kiderítették már, hogy kísértetek nincsenek – ez okból 462 személyt szállítottak Hampton Court kastélyába, ahol állítólag rendszeresen megjelenik VIII. Henrik 1542-ben kivégzett ötödik feleségének, Catherine Howardnak a szelleme –, hogy a nők 2-3 kilométert is legyalogolnak egy-egy shoppingolás során, hogy szívbajt kaphatunk, ha rossz partnerrel éljük az életünket – ez egyébként így is van –, hogy Rubik-kockát adtak polipoknak, hátha kiderül: ugyanúgy használják-e mind a nyolc karjukat, hogy a nők kétszerte hajlamosabbak szerelmüket szöveges üzenetekkel bombázni, mint a férfiak…

A nem brit tudósok az ilyesfajta híreket általában döbbenetes marhaságnak tartják, én magam viszont mindig egy kicsit irigykedve olvasom ezeket: ahol ilyesmire is jut idő és pénz, az egészen biztosan egy boldog és gazdag ország lehet…

De miért is írok erről? Hát azért, mert most mintha az amerikaiak léptek volna a brit tudósok helyébe, hiszen 6000 (!) kutya vizsgálatával kiderítették, hogy a kis termetű kutyák agresszívebbek, mint a nagyok. És ehhez nekik hatezer kutya és másfél év kellett, holott elég lett volna mondjuk, ha felhívják a Kutyapostást… Mert akkor például elvittem volna őket Ági barátnőnkhöz, akinek a szálkás szőrű tacsija, ha csöngetnek a bejáratnál, magától megy a karanténnak kijelölt kisszobába, mert egyébként muszáj neki megharapnia az érkező vendéget, míg a Kutyapostás sokadszor megénekelt berni pásztora az új ismerősnek lehetőleg az ölébe, de legalább a lábára igyekszik ráülni egy kis simogatásért, a maga lenyűgöző 60 kilójával…

Hogy miért van ez, dr. Serpell így magyarázza: „A kis testű állatok agresszivitása részint génjeikben rejlik, másrészt meg alapvető védekezési ösztön. Minél kisebb egy állat, annál kiszolgáltatottabb, s annál előbb lép életbe nála a »legjobb védekezés a támadás« ösztöne.” (Zárójelben jegyzem meg, „tudományosan” ez vélhetően így lehet, a való világban azonban a kutyák nagyon is észnél vannak, s a kisebb testű az esetek 99 százalékában nem kezd ki a nagyobbal. Az az egy százalék meg előbb-utóbb nem fog hinni dr. Serpellnek…)

A tanulmány ugyanakkor nagyon is ajánlható a különféle önkormányzatokban üldögélő kutyaügyi előadóknak, akiknek általában fogalmuk sincs a kutyák természetéről, épp ezért saját elképzeléseik és félelmeik alapján ítélik szájkosárra a szerintük veszélyesnek vélt nagykutyákat, holott pontosan ők azok, akik leghátul kullognak a veszélyességi sorban.

Javaslom: csöngessenek be Ági barátnőnkhöz, s majd meglátják, mekkorát tévedtek!