Füstbe megy az ennivaló

A rákospalotai hulladékégető (oda viszik a pesti szemét hatvan százalékát) éves leállását a dinnyeszezonra időzítik, a kidobott gyümölcs ugyanis annyira elvizesíti az égetőt, hogy mindenképpen ki kell tisztítani. Ez volt az a hír, aminek hallatán felkaptam a fejem és – toll helyett – számítógépet ragadtam. Azt még csak-csak megszokom lassan, hogy az éppen beérő idénygyümölcsök mint gazdasági szemléltetőeszközök gyakran a bevásárlóközpontok parkolójában vagy a Parlament előtti téren végzik, de neveltetésemnél fogva arra nincs bocsánat, ha az ennivaló a kukában landol. Felmentés legfeljebb akkor jár, ha az élelem hihetetlenül magas silánysági együtthatóval bír – amire mostanság sajnos egyre több a példa.
A gyakorlat mégis azt igazolja, nem a minőségi „melléfogás”, sokkal inkább a túlméretezett fogyasztói igények miatt tartunk ott, hogy a kukáink tartalmának legalább 5-10 százaléka ehető étel. A pazarlás főként a városokban jellemző. A falvakban, ahol az emberek a kertjeikben saját munkájuk árán, maguk állítják elő az élelmiszer egy részét, jobban megbecsülik az ennivalót.
A környezetvédők a felesleges fogyasztásért egyértelműen a bevásárlóközpontokat kiáltották ki ludasnak. Szerintük a szavatosság lejárta előtti és a szezonális leárazások, az „egyet fizet, kettőt kap” típusú akciók mind-mind arra ösztönzik a vásárlókat, hogy olyan termékeket is megvegyenek, amire egyáltalán nincs szükségük, „csak” megéri megvenni. Legtöbbször pontosan azok a „nevetségesen olcsó” előre csomagolt sajtok, felvágott- és húsféleségek végzik a kukákban, amelyekről csak otthon derül ki, hogy milyen silány minőségűek.
Minden tiszteletem a zöldeké, de ez esetben mintha igazságtalanul – vagy legalábbis egyoldalúan – kiáltanának farkast. Kérdem én: a bevásárlóközpontokban netán tarkóra szegezett fegyverrel kényszerítenek minket arra, hogy a portékájukat nagy tételben rakjuk a kocsiba?! Amíg a reklámok hangosabban és hangzatosabban szólnak, és az emberek bedőlnek nekik, a „tudatos vásárlás” szlogenje igenis az egyik fülön be, a másikon ki…
A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint egy átlagos magyar havi 23 ezer forintot költ élelmiszerre. Egy négytagú család tehát alaphangon százezret. Ha egyszer egy hónapon át vennénk a fáradságot és forintosítanánk a kukában landoló megpuhult paradicsomokat, megszáradt kenyérszeleteket és gumiszerű maradék sajtokat, valószínűleg meglepő szám jönne ki.
Nálunk nem készült még ilyen jellegű pontos felmérés, Nagy-Britanniában viszont igen. Mellbevágó a kormányjelentésük: a britek évente mintegy négymillió tonna ehető ételt dobnak ki. A pazarlás értéke meg egyenesen felfoghatatlan: háromezermilliárd forintot tesz ki. Vagyis háztartásonként évente 420 font (124 ezer forint) megy füstbe a hulladékégetőkben.
Aggódom magunkért.
Miért pont ebben maradnánk le a britektől?!

Napi három kukakört jár
Másfél hónapja itt, a sarkon egy konténerből vagy hatkilónyi fagyott csirkecombot szedett ki Czirkelbach János, az 58 éves guberáló.
– Épp csak kezdett kiolvadni – magyarázza a maga lassú, kimért módján. – Ha ilyet kifog az ember, nem is kell aznap továbbmennie. Hazavittük, aztán a csöves cimborákkal megsütöttük. Só, bors mindig van otthon, hát azzal.
Hajléktalannak nem nevezi magát a férfi, ugyanis az egri Rozália temető mellett rábukkant egy gazdátlan víkendházra, hat éve abban húzza meg magát. Szombat délelőtt tizenegykor már a második körét futja a városban, ideje szusszanni egyet – ezért egy lakópark árnyas padján ülve osztja meg velem tapasztalatait. A lábánál újszerű sportszatyor, ez a mai szerzemény. Jó sok sörösüveg befér majd… Szüksége van táskára, mivel egy forgalmas szombat estén annyi üveget szedeget fel a bulizó fiatalok után, hogy abból háromezer forint is összejön. Arra kell csak vigyázni, nehogy a suhancok útjába kerüljön, mert akkor megruházhatják. Óvatosan kivárja inkább a bokrok alatt, hogy elvonuljon a csapat, és csak aztán gyűjtögeti a göngyöleget.
János hajnali fél hat körül járja körül először a konténereit, aztán ebéd előtt ismét beléjük pillant, majd délután három-négy óra felé újra. Gyakorlott szemével hamar kiszúrja, ha valaki már megelőzte és feltúrta a szeméthalom javát. Olyankor nem töri magát, megy tovább.
A múltkor viszont rezet kapart ki a konténerből. A fém egykor a fürdőszobai falibaba alkatrészeként hasznosult. A csöves kezébe ezreket számolt le az átvevő.
– Ez jó környék, innen nem zavarnak el minket. Szendvicseket, kenyeret mindig találunk. A múltkor például nagy szatyor házikolbászt halásztam ki az egyik kukából, nem volt annak semmi baja, csak kicsit levegősen töltötték a bélbe – idézi a kellemes emlékeket János. – Volt mellette néhány oldalszalonna, sokáig kitartott. Még Ibolyával, az élettársammal találtam. Hazamentünk, megraktuk a tábortűzhelyt, és nekiálltunk főzni.
A guberáló sorsa mára rosszabbra fordult, de ennek korántsem „szakmai” oka van. Ibolya ugyanis egy hónapja megszökött. Azóta a magára hagyott férfi bármilyen kincsre talál, nem leli benne örömét. Az ételmaradékot hazaviszi persze, hogy ne menjen veszendőbe. Az udvaron gödröt ásott, ezt takarja le fóliával, így tartja hűvösen a zsákmányt. A csöves esküszik rá, a bunkerban két-három napig nem lesz annak semmi baja.