Körtefasirató

A Tapolnok egy aprócska patak, ami a legtöbb helyen már csak nyílegyenes, ásott csatorna, de tele van hallal: keszeggel, csukával – rájuk vadásztam. Fülesdről indultam, legyalogoltam, csúsztam-másztam hét kilométert, de halat nem fogtam, és lassan kezdett a nap lefele ereszkedni. Messze, a legelőn volt valami csordakút, de kiszáradt a nagy nyári aszályban, s rajta kívül sehol semmi vízforrás.
Legfeljebb a Tapolnok. De arra azért mégse vitt rá a kényszer. Fél óra múlva azonban már nem sok hiányzott, hogy lehasaljak, és belenyomjam az arcom, mikor az egyik kis begyben feltűnt egy tanya. Házzal, fákkal, gémeskúttal. A porta mindkét hosszanti oldalán két-két szilvafasorral, öreg somfákkal, diófákkal. De ami a legjobban feltűnt, azok az oltott alma- meg körtefák voltak. Egyik-másik még roskadásig meg volt pakolva, de a legtöbbről lehullott már a gyümölcs.
Bokáig gázoltam bennük, a tanya ugyanis üres volt. A teteje berogyva, ajtaja leszakítva, és a kútja is haldoklott. Az ágas még állt, de vedér már nem volt az ostoron, a kútban víz egy csepp se. De volt gyümölcs, pompás ízű parasztalma, parasztkörte. A horgásztáskámat is megpakoltam a szebbjéből, és az se bántott már, hogy sötét lesz, mire a kocsihoz visszaérek.
Rá egy hónapra megint Szatmárban jártam, eldicsekedtem a túristvándi tanító barátomnak a Tapolnok parti tanyámmal. Elmosolyodott.
– A Gulyás Zsiga bácsi tanyája. Én is sokat tekeregtem arra. A somfán túl láttad azt az öreg körtefát?
– Öreg körtefát? – tűnődtem. – Öreg ott mind.
– De annak a gyümölcse! – emelte fel sokat mondóan a mutatóujját. – Téli körte. Te még olyan finomat nem ettél. Én se, csak ott.
Fél óra múlva már ott voltunk a tanya előtt. Az autót a patak hídja előtt hagytuk, gyalog mentünk tovább a sáros úton. Közben a barátom mesélt. Hogy ő még ismerte a gazdát, pásztorember volt világéletében. Volt egy kis tündér felesége, de gyermekük nem született. Mégis volt azonban egy fiuk – egy örökbe fogadott rokongyerek. Derék férfivá nőtt, aztán behívták katonának. Rögtön kivitték a frontra. Ott pusztult el valahol messzi, a nagy orosz hóban.
– Az öreg akkor elkezdett verseket írni – mesélte tovább a barátom. – Párat elolvastam én is, igazán nagyon komoly versek voltak. De aztán előbb meghalt a mama, majd néhány hét múlva az öreg is. A szomszéd faluból örökölte meg egy család a portát. De a versek eltűntek… És lassan a kert is elvadul – kanyarodtunk be a fák közé, aztán megálltunk egy göcsörtös, de még így is sudár körtefa alatt.
Két-három szem még fent billegett rajta – de mi volt lent a földön!? Borítva volt gyümölccsel. Legtöbbjét megrágták már a csigák, az állatok, de bicskával azért jókora darabokat lehetett kikanyarítani belőlük.
Fenséges ízűk volt. Akkortól nem múlt el ősz, hogy egyszer-kétszer be ne néztünk volna a tanyára. Leginkább novemberben, amikor lehullott már a körte, s szétomlott a szánkban a leves gyümölcse. Barátom a következő tavaszon oltóvesszőket szedett róla, és Istvándi határában beoltott velük egy rakás vadkörtét. Még nem teremnek, de hamarosan.
Tavaly ősszel megint arra jártam, de már messziről láttam, valami történt. Először fel se fogtam, hogy mi, csak később tudatosult bennem – hiányzik a körtefánk. Néhány agyonrágott gyümölcs még lent hevert a fűben, de a fának csak a csonkja világított. Rohantam a barátomhoz, szomorúan bólogatott, már tudta. Sírni tudtam volna a dühtől, hisz kinek volt útjában az az ártatlan öreg fa… Aztán fél év múlva üzent. Hogy találkozott az örökössel, egy kömörői asszonnyal, s megkérdezte tőle, mi lett a fával. Az asszony felháborodva ugrott le a biciklijéről.
– Mi lett volna?! Kivágtuk. Ha mi nem ettünk belőle, ne egyen más se!
A barátom elsápadt ennyi gonoszság hallatán, s csak annyit motyogott, hogy „Na, nem baj, oltottam én arról párat”. Néhány hete azonban megszólalt a telefonja. A kömörői asszony volt, hogy „Tanár úr, adna nekünk is egyet azokból a kis körtefákból?”
– És mit feleltél neki? – néztem rá szikrázó szemmel.
– Mit feleltem volna? – tűnődött el. – Te tán megtagadtad volna?