Ajtó egy más világba

Türelmesen válaszolgat a fiatal lány. Azért van itt, a fővárosi E-Klubban a Láthatatlan kiállításon, mondja, hogy az ő fénytelen világukról nekünk, látóknak végre tiszta képünk legyen. (Az első ilyen hazai kiállítást Egerben lapunk kiadója, a Geomédia rendezte.) Anikó koraszülöttként jött a világra. Annak rendje-módja szerint inkubátorba került. Csakhogy akkoriban sok csecsemő vesztette el a látását a kezdetleges szerkezetek okozta oxigénhiány miatt. Anikó is közéjük tartozik. A veszprémi származású lány a jogi egyetem utolsó éves hallgatója a fővárosban. Albérletben lakik egy kutyakiképzővel. Sokáig egyedül is boldogult, aztán másfél éve hagyta magát rábeszélni Emmára, a labrador vakvezető kutyára.
– Azt írd meg, hogy amikor a kutyám épp dolgozik, vagyis engem vezet, ne simogassák meg, mert miközben egy pillanatra elterelik a figyelmét, én egy oszlopnak megyek – kéri mosolyogva. Sokan próbálnak segíteni neki, mondja, csak nem tudják, hogyan kell...
Október második csütörtökje a látás világnapja, 15. pedig a fehér bot napja – ez jó apropó lehet arra, hogy bátrabban kérdezzünk. A fiatal párt, Krisztát és Zolit például az érdekli, hogyan lehet ennyi bonyolult jogszabályt vakon „bemagolni”. Anikó számítógépen, egy felolvasóprogram segítségével hallgatja a törvényeket, amit pedig többször is el szeretne olvasni, azt Braille-printeren kinyomtatja.
A Braille-írásnál hat pont különböző kombinációiból állnak össze az ábécé betűi – magyarázza Bogdán István, aki nyolcéves korában betegség miatt vesztette el a látását. Aki elsajátítja és nap mint nap használja a Braille-írást, a látókkal megegyező sebességgel képes olvasni – István már a „butulás” állapotában van, ismeri be, mióta informatikusként a billentyűzetet püföli. A 35 éves férfi önálló háztartást vezet és főállásban dolgozik.
Apropó: háztartás! „Kérem, most álljon rá!” – maga a szobamérleg adja az utasítást, majd szemérmetlenül bemondja a súlyomat, tizedes pontossággal. A forraláshoz használt tejőr meg a zoknipárosító sok kellemetlenségtől kíméli meg Istvánt. A villanyszámlája viszont nem sokkal kevesebb az enyémnél, ugyanis a férfi hazatérve ugyanúgy nyúl a kapcsoló után, mint a látók – pszichésen fontos a fény puszta tudata, magyarázza. Elsőre végtelenül egyszerű megoldásnak tűnnek a domborodó pontokkal ellátott dominók és a sakktábla kiemelkedő fekete kockái. De próbálják csak, mondjuk, az ötödik lépés után észben tartani a játék állását vagy minden lépés után letapogatni a 64-es táblát...
Bezárul mögöttem az ajtó; egy új, láthatatlan világban járok. Pontosabban: botorkálok. Nemcsak a lábam érzi úgy, hogy menten talajt veszt, a kezem is kétségbeesve keres kapaszkodót a koromsötétben. Madárcsicsergés, fatörzsek, szénaillat, erdészház, kályhacső, kulacs. A nyugtató csendbe szinte berobban az utca dübörgő zaja. Belegabalyodom egy biciklitárolóba, és könyékig turkálok egy szemeteskukában, mire felismerem.
Míg a sötétségben a bárpultnál az italomra várok, István elmeséli, hogy nemrég ért véget hatéves kapcsolata egy vak lánnyal. Aztán néhány hete a Láthatatlan kiállítás egy csoportjából egy lány felhívta. Újra és újra találkoztak, egymásba szerettek.
– Már tudom, hogy nem az az ideális eset, ha két vak ember talál egymásra, ugyanazokkal a gondokkal-bajokkal. Most boldoggá tesz, hogy új ajtó nyílt előttem egy másik világba, és van, aki mellém szegődve, szerelmesen vezet…