Menedék az elmúlásban

Hosszú szálú, fehér rózsák az előtérben, az asztalon – lassan már hervadóban. Mintha nemrég búcsúztattak volna el valakit. A nővérek éppoly fürgén serénykednek, mint  bármilyen más részén a kórháznak; bár igaz, itt nem a gyógyulás a tét. Ebből az épületből ritkán vezet visszaút: az osztályon sápadt, végállapotú daganatos betegek fekszenek, szenvedéseiket legfeljebb mérsékelhetik.
Az Erzsébet Hospice Alapítványt csaknem 15 éve hívták életre Miskolcon, méghozzá azért, hogy segítse a gyógyíthatatlan betegek otthoni ápolását – tudom meg Dulibán Lászlóné Judit főnővértől. Később rájöttek, sokkal hasznosabb, ha akad egy olyan részleg a Semmelweis Kórházban, ahol hasonló szemlélettel és gondossággal foglalkozhatnak a gyógyíthatatlan kórban szenvedőkkel – így jött létre ez az osztály.
A hospice angol szó, magyarul menedéket jelent. Simkó Csaba főorvos a krónikus belgyógyászaton találkozott először haldoklókkal. Ott ébredt rá, milyen kiszolgáltatott, nyomorult helyzetbe kerülhet az ember az élete végén. És akkor elkezdte tudatosan kísérni a búcsúzó betegeket…
A főorvos számára a lepke a hospice tevékenység szimbóluma, hiszen hasonlít a fájdalomtól megkönnyebbült, a testet hátrahagyó lélekre. A lepke utal arra a könnyű simogatásra, gondoskodó érintésre, amivel az ápolók elkísérik a nagy útra indulót.
– A halált el kell fogadnunk az élet részeként. A haldokló emberi méltóságának megőrzése a leglényegesebb számunkra, egészen a végső pillanatig, és még azután is. Az élet teljességéhez ugyanis hozzátartozik az utolsó, nehéz időszak megélése. A beteg fájdalmait csillapítjuk, és segítjük, hogy felkészülhessen. Megnyugvással lezárhassa ügyes-bajos dolgait, és ha kell, kiengesztelődjön – magyarázza a főorvos.
Neheztelő házastársak, haragos rokonok bocsátanak meg egymásnak, hogy akinek mennie kell, megbékélve mehessen el. Máskor meg elvált férj és feleség esküszik újra össze – most is épp ilyen eseményre készülnek az osztályon. Ez már az ötödik házasságkötés lesz. Itt nem rejtik spanyolfal mögé azt, akinek elérkezett a végórája. Sőt, arra biztatják a családtagokat, hogy legyenek az útra készülődő mellett. Miután valaki elhunyt, gyertyát gyújtanak a társalgóban, hogy tudhassa mindenki: halott van a házban. Mindez természetesen hangzik, s mégis ritkaság.
A televízióban naponta tucatnyi gyilkosságot nézünk végig rezzenéstelen arccal, mégis szűkölve menekülünk a valódi halál látványa, sőt gondolata elől. Az orvosok például tanulmányaik alatt alig hallanak arról, hogyan közöljék betegükkel a gyógyíthatatlan kór diagnózisát. Sok doktor berzenkedik a kellemetlen feladattól, hiszen számára is csatavesztést jelent, hogy nem hozott eredményt a kezelés. Megesik, hogy a fehér köpenyesek a rokonokkal tárgyalnak a beteg háta mögött annak hanyatló állapotáról, bár ez etikátlan.
– Egy száraz, tényközlő kórisme lelkileg romboló lehet a beteg számára. Mindig csak annyi terhet szabad a vállára tenni, amennyit éppen elbír. Ezért is fontos az orvos empátiája. Ahhoz ugyanis mindenkinek joga van, hogy tisztában legyen az állapotával, de senkire sem szabad ráerőltetni a rossz híreket. A beteg maga határozza meg, egyszerre mennyi információt tud elviselni, még ha ez több beszélgetéssel jár is – mondja Simkó doktor.
 A bizonytalanság, a kétely sokszor még a fájdalomnál is jobban kínozza a végzetes kórral viaskodót. „Mi bajom van? S mi lesz velem?” – ezeket a kérdéseket szegezte egyszer a főnővérnek egy tüdőrákos, negyvenes éveiben járó férfi, akit otthon ápoltak. A nővér leült mellé, és órákon át csak beszélgettek. Ezután még hónapokig járt hozzá a nővér, ám egyszer úgy adódott, hogy néhány napra el kellett utaznia. Mikor hazaért, a férje azzal fogadta, hogy a beteg már sürgetően várja. Judit sietve indult, s mint kiderült, a férfi halálos ágyához érkezett. A beteg még megvárta őt, és csak aztán vett búcsút a világtól.
Aki a hospice osztályon dolgozik, nem szokványos sikerélményeket könyvelhet el, mégis felemelő élményekben lehet része. Munkájukat önkéntesek segítik. Az egyik betegágynál apácával találkoztunk: Petra nővér felolvas vagy együtt imádkozik azokkal, akiknek vigaszt nyújt a hit.
Okos Béláné Ica néni a hetvenötödik születésnapján még hajnalig mulatott. A nyolcvanadikat viszont már idebenn ünnepelte, a hospice osztályon. Bölcs derűvel beszél a betegségéről, bizonygatja, hogy nyolcvanévesen már készen áll az útra. Legfeljebb a szenvedéstől tart. „Azért az még nem olyan sürgős” – csitítgatja az unokája, Tímea, aki mindennap eljön meglátogatni, és ha kell, lelket önt a nagyiba.
– Egyik este valahogy kicsúszott a számon, hogy „Nővérke, tudja, mit ennék?” – meséli Okos néni. – Nem másra, mint zsíros kenyérre jött meg a gusztusom, jó vöröshagymával. S tessék, másnap éjszakára jött a nővér, két ekkora karéj kacsazsíros kenyérrel – mutatja hálásan.
Aztán megsúgja: a születésnapjára azt kívánta, hogy mindvégig itt maradhasson. Mert itt még meghalni is jobb...