Lecsúszott a csúcsról a nyúl

Milyen volna egy olyan világ, ahol mindenki mindig csak a színtiszta igazat állítaná? Bizonyára kaotikus. A munkanélküliség legalábbis az egekbe szökne, a válások száma pedig minden rekordot megdöntene, ha az ember mindenkinek rögvest a szemébe mondaná a véleményét.
Egy amerikai forgatókönyvíró egyszer eljátszott a gondolattal, mi volna, ha egy férfi „genetikusan” képtelen volna lódítani. Természetesen fergeteges vígjáték kerekedett az ötletből, és a főhős már alig várta, hogy újra a régi simlis önmaga legyen.
Az első hazugságokat a szüleink ültetik a fejünkbe – tették közzé nemrég Walesben egy vizsgálat eredményét. A Mikulásról szóló történetek viszik a prímet, majd következnek a húsvéti nyúlról szóló füllentések. Hogy a pólyást hozó gólyáról már ne is beszéljünk. Igen népszerűek azok a „legendák”, melyek a rossz evő nebulókat próbálják rávenni arra, hogy bekanalazzák a népszerűtlen főzelékeket: „a spenóttól olyan erős leszel, mint Popeye, a tengerész, a répától pedig úgy fütyülsz majd, mint Hacki Tamás…”
E füllentések bizonyára nem taszítják lelki válságba az aprónépet, ám az ijesztő, nevelő célzatú lódítások már árthatnak: a nebuló ijedten hallja, hogy ha sok vizet iszik, béka kuruttyol majd a hasában, és ha nem viselkedik jól, elviszi a krampusz.
A derék walesiek ráadásul azzal riogatják a gyerkőcöket: ha lenyelnek egy almamagot, almafa nő a hasukban. Ha pedig túl sokat nézik a tévét, négyzet alakúak lesznek a szemeik…
Miért veszik készpénznek a kicsik a legnagyobb sületlenségeket is? A gyerekek jó ideig összemossák magukban a valóságot és a fantáziájukban élő, mesés világot. Vekerdy Tamás szerint ezért természetes, hogy az óvodás maga is tódít. Ha nagyotmond, például azt, hogy az ő apukája helikopterrel jár munkába, és izmosabb, mint Sylvester Stallone legjobb napjaiban, az igazi vágyteljesítő füllentés. Egy gyerek ötéves kora körül kezdi megérteni, hogy hol a határ a valóság és a hazugság közt. Az iskolások aztán tudatosan kezdik ferdíteni az igazságot. Ha valami nagy disznóságot követnek el, például puskáznak vagy betörik az ablakot, egy emberként tagad az osztály. Ezt nevezik betyárbecsületnek, és a pszichológus szerint az ilyesmi a nebuló erkölcsi fejlődését szolgálja.
Mindjárt más a helyzet, ha haszonszerzésből cselekszik a diák, mondjuk lopva aláhamisítja az intőjét („kímélve” szüleit a traumától), vagy Karinthy után szabadon, légből kapott sztorikkal magyarázza a bizonyítványát. És ugyancsak elkel a szakértő figyelem, ha a gyerkőc kórosan hazudozik, ez ugyanis szeretethiányra utal. Aztán elérkezik a kamaszkor, ami a nagy elhallgatások és lódítások időszaka. A lélekbúvárok úgy vélik, a tizenévesnek szüksége van a titkokra, hiszen a tini szinte bebábozódik, hogy végül önálló személyiségként szülessen újjá.
S aztán eljön a felnőttkor, amikor szinte belegabalyodik az ember a tagadások és kegyes hazugságok hálójába. Igen ám, de mit mond erre Popper Péter? Bizony azt, hogy a jótékony füllentések és elhallgatások egyenesen óvják, ápolják a házasságot. Egy alkalmi félrelépés után például semmiképp nem javasol gyónást, mert a kegyetlen igazság zátonyra futtatja a jól felépített kapcsolatot.
Egy-egy kegyes hazugság tehát nem árthat, csakhogy érdemes betartani néhány alapvető szabályt. A mai háryjánosoknak sem árt tudni, hogy a jó füllentés azért hihető, mert mindig van némi igazságmagva, ám bővelkedik a részletekben.
A tökéletes hazugság érdekesebb, izgalmasabb, mint a keserű valóság. S ha a „szerzője” elég sokszor és kellő meggyőzőerővel adja elő, a végén még maga is elhiszi…