Harangszó

Biztos, hogy a városból jön, hiszen Kótaj, Nyírszőlős vagy Sóstóhegy messzebb van, ráadásul azok harangjai kisebbek is a nyíregyháziaknál. Ez telt, mélyen zengő hang, ilyenre csak nagy, súlyos harang képes. Talán az evangélikusoké, tűnődöm, amikor váratlanul megszólal egy másik is. Ugyanabból az irányból száll, semmi kétség, ez meg a rómaiaké. Meglepve állok egy száraz juharfa alatt – de nem azon csodálkozom, hogy tán sose hallottam egy időben őket, hanem azon, hogy idáig, az erdőig ér a hangjuk.
Nem értem, mi történhetett. Aztán egyszer csak derengeni kezd a válasz. Vasárnap van, és csend, hallgatnak a kocsik, a buszok, a teherautók. Nem nyomják el a harangokat – de melyik hang melyik templomé? Pedig lassan már negyven éve hallom, mégse tudom megkülönböztetni őket.
Otthon, a Kraszna mellett nincsenek ilyen gondjaim. Ha felmegyek a Lógó-hegyre, tévedés nélkül mondhatom, hogy ez a jármi, ez a parasznyi, ez a paposi, ez meg a mienk, a pályiaké. A pályi görögöké – a református harangnak kicsit sápadtabb a hangja.
Istenem, hányszor megjártam azt a két tornyot. Az unalmas misékről hányszor oda menekültünk – a harangok közé. Azok a meredek lépcsők, félhomályos sarkok, pókhálós fordulók! S közben a felriasztott galambok, baglyok burrogása, szárnysuhogása! Húzni ugyan nem engedtek minket, az a nagyobbak privilégiuma volt, de nem is nagyon kapkodtunk a kötelek után. Hiszen az veszélyes játék – mást se hallottunk, mint hogy itt is, ott is kirepített egy óvatlan kölyköt a toronyablakon a nehéz harang. De nézni is jó volt a nagyobbak próbálkozását. Ott az se volt baj, hogy hideg van, hogy kegyetlenül szorít a kinőtt ünneplő cipő, hiszen zúgtak a harangok, és messzi el lehetett látni.
Egészen Paposig, aminek harangszava sokáig az én legkedvesebb harangszavam volt. Papos Pályi nyugati szomszédja, köztünk a Töviskes, az akácerdők és a nagyapám szőlője. Már hajnalban indultunk, hogy még a hűvösön elvégezzük a nagyobb munkákat. De volt, amikor nehezen haladt a kapálás, a koccsozás, addig pedig nem volt evés, amíg a nehezén túl nem jutottunk. Jaj, milyen hosszú tud lenni egy délelőtt! S milyen epekedve lehet várni a déli harangszót – az ebéd idejét.
Pályiban, de Paposon is mind a mai napig húzzák a delet, ám Szatmár, Bihar, Abaúj apró falvaiban tizenkettőkor már régóta hallgatnak a harangok. Se pap, se hívek, lassan ember sincs, aki megkondítsa őket. Hallgat a Putnok melletti kis falu, Hét református tornyának harangja is, ami mintha csak megérezte volna a saját és sok testvére sorsát, mert így fohászkodik körbe a palástján:
„Mind nemes, reformált hitben az úr nyája,
Amikor én lettem Hétnek hangzó szája.
Szólottam is Hétnek nem egyszer, de hétszer,
Bár hallaná meg Hét szómat naponta hétszer.”
Hány magyar harang örülne, ha hetente csak egyszer megszólaltatnák…