Isten veled, Juli mama!

Készülésből, várakozásból állt az életed. Ha elmúlt az egyik alkalom, készültél a másikra. Sütöttél, főztél, és jaj, hogy örültél, ha végre megérkeztünk hozzád! És adtál, mindig csak adtál, amit a baromfiudvar, a nagy kert meg a te munkád termett; fölpakoltál minket tojással, zöldséggel, gyümölccsel, szörppel, lekvárral és az elmaradhatatlan süteménnyel.
De jó is, hogy voltál, Juli mama! De szépek is voltak azok az iskolai szünetek, amikor Szolnokról meg Pestről leköltöztünk hozzád mi, unokák, és együtt etettük veled a csirkéket, gyűjtöttük a tyúktojást, törtük a diót a süteménybe. Emlékszem, mikor kicsik voltunk, még hóembert is építettél velünk és meghógolyóztál minket. Aztán ahogy növekedtünk, komolyodtunk, úgy komolyodtál te is hozzánk. Utólag is csodálom, hogy mi, a „nagy” szakközépiskolások, gimnazisták milyen jókat tudtunk veled beszélgetni a világ dolgairól, emberekről, könyvekről, a régi falusi életről. És magunkról, mert előtted ki tudtunk tárulkozni, és olyan dolgokat is eléd mertünk hozni, amilyeneket még a szüleinkkel sem osztottunk meg. Igazi titkos jó barátunk tudtál lenni, Juli mama! És máig csodálkozom, ezt hogyan csináltad, hiszen csak négy polgárit végeztél annak idején, és életed nagyobbik felét itt, a faluban élted le. Mégis társunk maradtál, s már ifjú munkakezdőként vagy főiskolásként is vágytunk a veled való találkozásra. Talán mert mindig fontosak voltunk neked, mert mindig figyelni tudtál ránk. Talán ez volt a titkod nyitja: az értő, szerető figyelem.
Élhettél volna még, Juli mama. (Látod, én is ezt a buta közhelyet mondom.) Élhettél volna, köztünk lehettél volna, szerethettél volna még. Ha megfogadod a doktor úr tanácsait, ha kivizsgáltatod magad és szeded rendesen a gyógyszereket. De te makacs, engedetlen voltál, azt mondtad, erre nincs időd! És valóban, ami időd volt és maradt – az egyre súlyosbodó szívbetegséged mellett –, azt mind nekünk adtad. Az utolsó perceidet is. Amikor a csokikrémet keverted az egy szem fiúunokád, Andris születésnapi tortájára. És akkor valami nagy-nagy fáradtság tört rád. Édesanya hívta a mentőket, akik jöttek is szirénázva, de már nem jutottak el veled a kórházig, a fáradt szíved útközben megállt.
Drága Juli mama! Először úgy gondoltam, a temetésed alkalmával olvasom föl ezt a levelet, hogy világgá kiáltsam, ki voltál te nekünk. Aztán rájöttem: úgyse lett volna hozzá erőm. Most már csak egy vigaszom maradt: a reménybeli nagy találkozás az örök hazában, ahová – ahogy gyakran mondogattad – odavársz mindannyiunkat. Ahol összegyűjtesz örökre minket, mint tyúkanyó a kiscsibéit. Addig pedig őrzöm az emlékedet.