Barátság mindörökké

– Igazi barátom csak egy volt, a Domokos Jani – bökte ki a férfi. – Nem tudom, mi lehet vele, negyven éve nem láttam.
Zsófi tátott szájjal nézett a nagyapjára. El sem tudta képzelni, hogyan lehet valakivel úgy barátkozni, hogy régóta nem is találkoznak? A nagyapát meglepte az érdeklődés, mert az utóbbi években egyre többször gondolt katonabarátjára. Ő volt az a vagány srác, aki melléje ült a teherautó platóján, amikor bevonuláskor a vasútról a laktanyába vitték őket. Pillanatok alatt összebarátkoztak, mintha régről ismerték volna egymást. De nem találkozhattak, hiszen Jani az Alföldről jött, ő meg a Dunántúlról. Együtt jártak kimenőre, és ilyenkor Jani mindig becsajozott. Ragadtak rá a nők, mert jóvágású volt, a dumája meg humoros, lehengerlő. Zsolt viszont csöndes volt és félénk. Huszonkét évesen vesztette el szüzességét, de nem önszántából. Csak később tudta meg, hogy azt a rámenős lányt Jani „bérelte föl”.
– Nem vagy kíváncsi a legjobb barátodra? – kérdezte nagyobbik unokája, a tízéves Máté. – Én felhívnám telefonon.
– Nem tudom a számát, akkoriban még nem volt telefonunk. Néhány levelet váltottunk, aztán egyszer csak nem válaszolt.
Zsolti papa megfőzte a borsólevest, és lekváros gombócot is csinált. Amióta nyugdíjba ment, sokszor nyaralnak nála az unokák, ilyenkor a kedvenc ételeikkel kedveskedik nekik. Ebéd után előkereste Jani régi címét, és írt neki egy levelet.
„Bizonyára csodálkozol, hogy negyven év után kereslek, de szeretném tudni, mi van veled. Tudod, ha az ember elkezd öregedni, egyre többet gondol a régi szép időkre. Adj életjelet magadról!”
Két hét múlva levelet hozott a postás. Zsolt izgatottan tépte föl a borítékot, mert nem Jani írása volt rajta.
„Tisztelt Uram! Sajnos a férjem harminc éve meghalt, kamionsofőrként érte baleset. Nagyon megviselt a halála, de már túltettem magam rajta. Úgy érzem, most is itt van velem, majdnem minden éjjel vele álmodom. Mielőtt a lányom hozta az ön levelét, mert ő lakik a nagyszülői házban, különös álmom volt. Jani mosolyogva jött be a konyhába, és azt mondta: Nézd, szívem, ki jött hozzánk vendégségbe! Egy régi jó barátom van itt. Néztem az ajtó felé, de senkit se láttam. Elkápráztatott a fény, mint amikor tükörrel továbbítják a napsugarakat a szemébe.”
Zsolt letaglózva olvasta a levelet, de a címzést látva felcsillant a szeme. Az asszony Fehérváron él, húsz kilométerre ide. Talán nem venné tolakodásnak, ha a jövő héten, amikor az unokákat viszi haza, beugrana hozzá.