Csirke
Eljött az ideje annak is, hogy a négyéves, aki amúgy szereti a csirkehúst, ne csak „lebontva”, hanem csonton, egyben – ahogy a természet összerakta, úgy – találkozzon a csirkecombbal.
– Mi van a tányéromban? – kérdi. – Tán csak nem csirke?
– Igen, kicsim, csirke van ott.
– Ti leöltetek egy csirkét?
Ajjaj. Ebből baj lesz. Hirtelen, elrettentő példaként eszembe jut jó barátom nagyobbik lánya, aki, miután ráébredt arra, hogy miféle kapcsolat van a tányérjában gőzölgő, illetve az udvaron kapirgáló madarak között, hónapokig csak növényeket volt hajlandó enni. Vicsorgó-vigyorgó betűkkel jelenik meg a futófény-felirat a tudat szintjén: Ti leöltetek egy csirkét?
Válaszolni márpedig kell.
– Nem, kicsim, nem öltünk meg egy csirkét sem. Nem szoktunk állatokat ölni.
– Hmm – így a négyéves. – Máskor fogjatok egy puskát és öljetek le egy naaagy csirkét, jó?
Nevelési csőd? Nem hinném. Zsákutca? Igen. Igeeen.
