Lehet, hogy macska vagyok?

Maradtunk
Sokatmondó dátum: 1957 tavasza. Ekkor rendeztek a margitszigeti sportuszodában úszó Európa-bajnokságot, ahol az ötvenhatos forradalom után először találkozhattunk nyugati vendégekkel. Nevelőapám engem is kivitt megnézni a versenyeket. Még csak tizenegy éves voltam, de életem nagy döntését már meghoztam. Ugyanis 1956. november elején a szüleim kész tények elé állítottak: mivel én vagyok a családban a legfiatalabb, előttem a jövő, nekem kell megmondani, elhagyjuk-e az országot vagy sem. Mint elmondták nekem, a házbeli szomszédunknak felajánlották, hogy egy vöröskeresztes autó sebesültnek álcázva átviszi őket a nyugati határon, s ha úgy döntünk, a mi családunk is velük tarthat. Én határozottan azt válaszoltam: nem akarok sehová se menni. Másnap hajnalban a redőny résein át figyeltük, hogy a szomszéd család beszáll a kocsiba, és lassan elviszi őket az autó. Engem pedig jó érzés töltött el, hogy itthon maradtunk.

Ajánlat
Cseh Tamással jártam először Nyugaton: 1972-ben „hódítottuk meg” Franciaországot. Egy ideig együtt kószáltunk (a kép a Cote d’Azur-on készült), aztán különváltak útjaink. Én Párizzsal ismerkedtem, egy ott élő magyar fiatalember adott szállást. Elmondta, hogy a Bastille téri aluljáróban elromlott az egyik nyilvános telefonkészülék, ingyen telefonálhatunk bárhová a világba. Természetesen kihasználtuk. Én magyarországi barátaimat hívtam, ő pedig egy New Yorkban élő magyar filmrendezőt. Mesélt rólam neki, majd átadta a kagylót. Távoli honfitársunk lelkesen győzködött, ha egy csöppnyi elvágyódás is van bennem, ne menjek vissza a vasfüggöny mögé, mindenben segíti az amerikai kivándorlásomat. Elintézi a menekültstátust, repülőjegyet küld, bérelt lakással vár. Cserébe azt kéri, hogy írjak neki magyar nyelven forgatókönyveket, melyeket ő majd lefordít angolra és szerencsét próbál velük. Huszonnégy óra gondolkodási időt kértem. Ám hiábavaló volt minden biztatás, én hazajöttem Magyarországra. Lehet, hogy macska vagyok, és ragaszkodom a helyemhez?!

Jégzajlás
Egyetemistaként kezdtem novellákat írni. Rabul ejtettek a történetek, de arról nem álmodoztam, hogy író legyek. A képen látható fiatalember a valóságot gyakran összetévesztette a képzelettel. Azzal, hogy írni kezdtem, jégzajlás ment végbe a tudatomban. Fura alak lettem, olyan fura, mint a világ körülöttem. Kitárult számomra egy másik tér, amiben azóta is élek. Bizonyos mentális zavarokra az írás a legjobb gyógyszer, nekem pedig szükségem volt rá. Még most is: egyensúlyban tart.

Csodafegyver
Szerteágazó família a miénk, mondhatnám, mindenki máshonnan származik. Ezen a megsárgult fotón édesapám édesanyja, vagyis apai nagyanyám, Alexy Margit – akit Anyikának becéztek – testvéreivel együtt látható, ő balról a harmadik a sorban. Sok emléket nem őriz róluk a családi legendárium. Nemrég azonban az unokatestvéremtől megkaptam Anyika keresztlevelét, ami fellebbenti a fátylat a múltjáról. A dokumentum szerint felveheti az Alexy vezetéknevet, ez pedig két eshetőségre utal: vagy törvénytelen volt, vagy árva lány, akit befogadott a család. Sajnos ezt már nincs kitől megkérdezni… Amit viszont hiteles papírokkal tudok bizonyítani, egy másik rokonunk, Alexy Alois puskaműves volt Kassán. Az 1840-es évek elején feltalálta a hátultöltős „gyorstüzelő” fegyvert, amit 1848-ban az akkori hadügyminiszter, Mészáros Lázár figyelmébe ajánlott, de mivel Magyarország nem rendelkezett fejlett hadiiparral, jobbnak tűnt elrejteni a találmányt, még mielőtt az ellenség birtokába kerül. Alexy Alois külföldre menekült, és arra várt, hogyan tudná a Habsburgok ellen fordítani a csodafegyverét. Többen is érdeklődtek iránta, végül a poroszok mellett döntött, akik az 1866-os königgratzi csatában használták. Ez a csata aztán a kiegyezéshez vezetett, amihez ilyenformán Alexy Aloisnak is köze volt. Én pedig büszkén őrzöm az eredeti tervrajzait.