Egy fiú Angliából

Ő a szigetországot célozta meg, közelebbről Waleset, ott is Newport városát, ahol egy barátjának három év alatt sikerült némi egzisztenciát összekaparni: rendes állásban dolgozott, amihez ottani hivatalos munkaközvetítő ügynökség kell, amely ajánl, ha akad valami munka. Dénes egyik barátjával a város összes ügynökségét megkereste, majd várta a hívásokat – ám a telefon eleinte még néhányszor igen, később aztán egyáltalán nem csörgött.
Végül egy „kajagyárban” kapott munkát, ahol gyorsfagyasztott készételek gurultak le a futószalagról. Nem „rendesként” alkalmazták, csak olyan „ha éppen szükség van rád, szólunk” közvetítettként. Dolgozott raktárban, szalag mellett, csomagolóban, igazi „tedd ide, tedd oda” emberként. Akkor örült a legjobban, mikor pörköltet, spagettit, süteményt készített: műanyag dobozokba rakta és lefóliázta azokat.
Az ételgyárban hetente 200 fontot fizettek (egy font 350 forint körül mozog). A barátaival közösen bérelt ház havi bére is 200 font volt, és a fiú esténként főzött, hogy spóroljanak. Nagyáruházban vásárolt, megnézett minden pennyt, de az élelmiszerek ára forintban átszámolva húzós volt: a 80 dekás kenyéré másfél font, fél kiló sertéshús 2,5 font, egy liter tej 60 penny. No és a közlekedés, néha egy sör… Szóval az alkalmi keresetet nem lehetett úgy beosztani, hogy abból félretegyen. Mivel nem lógós típus, a munkatempót nem érezte hajszának. De egyre ritkábban szóltak, voltak hetek, mikor csak egy napra hívták, „rendes munkaviszonyra” pedig már reménye sem volt, hiszen kétszer is elutasították. Majd a gyárban elterjedt a hír, hogy leépítések lesznek még a „legálisok” között is, vagyis őrá végképp nem számítanak.
Ekkor megijedt, megvette a repülőjegyet (ennek árát mindig féltve őrizgette) és hazajött. Vissza a nihilbe. Most mégis azon töpreng, hogy ha itthon továbbra sincs munka, megint repülőre ül. Ott kint legalább időnként alkalmazták. Elvégre egy kajagyár nem mehet csődbe. Hiszen enni csak kell, nem igaz?!