Iskola, álom, 2032

Budapest volt a helyszíne annak a diáktalálkozónak, amelyen litván, angol és magyar gyerekek kerestek választ (angol nyelven) arra, milyen iskolát szeretnének látni 2032-ben. Hogy miért éppen akkor? Mert így merész távlata lehet az álomnak.
A British Council (az Egyesült Királyság nemzetközi kulturális és oktatási intézete) által szervezett Jövő iskolája program résztvevői előtt nyilvánvaló volt, hogy az online világ és a digitális technika sok tekintetben megváltoztatja a jövőbeni tanítás-tanulás módját. Mégsem erről esett a legtöbb szó, hanem az olyan emberi (gyermeki) vágyakról, reményekről, mint az egymás elfogadása, a jó közösségi élet, a baráti kapcsolat kialakítása a tanárral. Kiderült, milyen fő helyen áll a gyerekek jövőképében, hogy elfogadják őket származásukkal, vallásukkal együtt, és hogy emiatt ne kelljen hátrányt szenvedniük, netán gúny tárgyává lenniük. Kitűnt az is: élményszerűbb tanításra vágynak, aminek persze csak egy része a technika, a másik, döntőbb hányada a pedagógusokon múlik, akiktől nem szeretnének félni, hanem valamiféle baráti kapcsolatban együttműködni velük. Általában is: félelem nélkül szeretnének élni, nyitottan, partneri együttműködésben egymással és a tanári, szülői közösséggel egyaránt.
A reménybeli virtuális technikából egyelőre a digitális tábla az, ami a jövőbe mutat. A tizenhét éves Pintér Kristóf iskolájában, a fővárosi Közgazdasági Politechnikumban már átvette a hagyományos tábla szerepét. Kristóf is egyike volt azoknak, akik oroszlánrészt vállaltak annak kidolgozásában, hogy milyen iskolát szeretnének látni 2032-ben. Akkor, amikor (immár negyvenéves édesapaként) éppen az ő középiskolás gyermeke fog majd szembesülni az apai álommal.