Párbeszéd a kamasszal

– Hát, mi újság az iskolában? – tettem föl a kérdést a tizennégy éves kisgimnazista Gergőnek a vacsoraasztalnál.
– Semmi – érkezett a lakonikus felelet.
– Milyen válasz ez apádnak?! – rándult össze atyai szemöldököm.
– Ne is haragudj, de ilyen fantáziátlan, buta kérdésre nem is lehet mást mondani – szólt közbe a feleségem. – Az én szüleim soha nem kérdeztek tőlem ilyen általánosságokat. Konkrétabban, árnyaltabban érdeklődtek.
– Hát jó – adtam meg magam –, akkor majd én is árnyalok: feleltél?
– Nem.
– Kérdeztek?
– Nem.
– A betyár mindenit! Voltál te egyáltalán iskolában?!
– Nem… azazhogy: igen.
– És mit kerestél ott?!
– Semmit.
– Én itt föladom – néztem a feleségemre. – Belátom: teljesen alkalmatlan vagyok arra, hogy ebből a gyerekből kihúzzak egy értelmes mondatot. Talán majd egyszer, majd ha megnövök…
– Különben, apu – nézett rám Gergő, teljesen megfeledkezve korábbi önmagáról –, tudod, hogy kikapott az Inter a Romától? Négy-nullra alázták meg őket, pedig nagyon küzdöttek. Bazi jó meccs lehetett!
– Nahát! – néztem rá meglepve és megenyhülve. Lám, mégiscsak tud beszélni ez a gyerek. Föltéve, ha nem kérdezik.